Any kedvenc versei
A zene a reggelim, a vacsorám,
tálalja nekem az öreg zongorám.
Fáradt, fülbemászó hangját hallgatom,
ez az én éltető lélekbalzsamom.
Elfogy az időm, s nem tudom már megvárni,
Míg a világ felébred!
Én nem álmodom tovább, hiába lestem az eget eleget tele szívvel,
Sőt-sőt még imádkoztam is érted.
Te hiszed, ha látod?
Én látom, mert hiszem!
Ám volt, hogy azt hittem,
nem látom, hát nincsen.
Szerelmetes lábad mézes szőlőt tapos,
Túlcsordult szívem most Istent magasztal,
Álom, mint kis Balázsnál a csöngő villamos,
Mit szívem tapasztal minden tavasszal...
Úgy fáj az én beteg lelkem,
Azt se tudom, mi lesz velem.
Ha elhagytál, hát Isten veled,
Gyere vissza, ha még szeretsz.
A rám mért kereszt
Némán felfalja napom,
Elmém bezárja
Az ízület fájdalma,
Halványulok hajnalra.
El kéne engedni, de nem lehet.
Hozzád láncol a képzelet.
Téli szél fúj, úgy sír a táj,
mint könyörgő szív, hogyha fáj:
már dobbanásnyi vágya sincs,
érted vérzik, hogy rátekints.
Csak izgek-mozgok,
nem találom a helyemet,
szerény képességeimmel
mást nem tehetek.
Egy évvel ezelőtt minden másról szólt,
ki barát, ki pedig ellenség volt.
Dalt írok neked, rímekkel szépet,
Szélhárfa pengette, éji zenét.
Dalt, ami tudod, sosem ér véget,
Suttogja füledbe szférák énekét.
Mindig vártalak gyermekként, Anyám,
és ma, hogy átnéztem az égbolt ablakán,
ott láttalak
Isten kertjében,
álmodtam talán, vagy nem,
nem is tudom,
talán ez is olyan éber pillanatom,
mikor nemléted léte csak illanás.
A váróba belépek,
prüszkölnek a betegek.
Időben itt voltak,
de hiába várnak.
Fáztál biztosan
Egy november szelén.
Erényed bár nem a fizika,
Meleggel futottál.