Any kedvenc versei
József Attila fekszik,
a szív már nem veszekszik,
térkép van alatta,
s térképpel takarva...
Megint mindenütt sötét van,
ezt adta a hangulat,
becses beggyel fogadom,
kábultan, ámulva
ágyamba ájulok,
ringat a tudatom,
lebeg szitakalapom,
szárnyam felett mosolyog...
Szemed újra vádol,
s szemem előtt fátyol,
talán ki is lépek
e szörnyű éjszakából...
Hajnal kélhet százszorszépnek,
ringhat búza ezer szélnek,
lesz még öröm tavasz s télnek,
ősszel hulló falevélnek.
Nincs több alvás, csörömpöl az ébresztő,
korai ébredés mindig rettentő.
Magamra húzom gyűrött mosolyomat,
hajamból kifésülöm homlokomat.
Csak egy csajszi, harminc pluszos, nővérke, csak én,
kiről nehezen áll össze és absztrakt a kép,
bonyolult lény, érzékeny idealista,
kinél magas a léc, és hosszú a lista,
aki néha széjjelvágja a gordiuszit,
aki sosem ad lóvéért áruló puszit,
vad angyal, ki az ördöggel incseleg,
dilinós kis költő és nagyon gyerek...
Vajon múlik az emléked?
Már csak kétpercenként kérlek,
Gyere vissza, toppanj be,
Az asztalhoz feküdj le!
Kérve kérlek, maradj velem,
Még egy órát, még egy percet.
Figyelem a lélegzésed,
Meddig bírod, meddig kéred.
Megmérettetik mindenki egyszer -
az is, aki burokban született.
Homlokán olaj, magasztos kegyszer,
s maga mellett tudja az egeket...
Tizenkilenc vagy egy híján húsz.
Megszületsz, pislogsz s csak ámulsz,
hogyan száguld az életed...
Arannyá válik minden kezed nyomán,
lényed csendjéből a dicsőség szárnyaira kap,
pehelyként, érinthetetlenné válva,
repít egyre magasabb szférákba,
míg fölötted nem marad más, csak a Nap
Nővérkém 50. születésnapjára
Szívem összes szeretetével kívánom neked,
a jó Isten áldja meg minden lépésedet.
Ami szívedben él dédelgetett álom,
engedje hajnalát az Úr, hogy valóra váljon.
Mókás állat a mókus,
szőre láttán elámulsz,
ágról ágra ugrándoz,
mégse járkál fodrászhoz.
Görget a víz apró köveket
piciny kagylók gyöngyháza csillan
fehér homokból sző szövetet
s egy újabb hullámmal elillan
Olyan közömbös egyszerűséggel ölelnek a napok,
tápláló mozdulatod már halványuló fátyol.
Melegséged még érzem a takaró alatt,
de a lelkemig már nem ér el.