Any kedvenc versei
Fáradtan felnyög belőlem a jaj,
oly erőtlen lett bennem a sóhaj,
fáj a vágy is, tán már nagyon beteg,
láb inog, s a kéz vézna, reszketeg.
Most merengve a távolba nézek,
mint aki menni kész, s belül égek,
ám egy hang csendben fülembe súgja:
"Álmodj tovább, s tégy, mely lelked tanúja."
Az előbb még itt voltál
Igaz azóta eltelt ötven év
Oly édesen hazudtál
Mint sómázban a méz
Már a Park sem a régi (nem is lesz) de ne bánd.
Kiveszett egykori lombok idilli dala.
A lelkem szomjazza a klorofillóceánt,
mely nem csupán az álmodásnak volt itala.
Őslakos motívumok színes bumerángokon,
a Corson régi házak, sétálóutca, pálmák.
Hangulata tán a nizzai plázséval rokon,
és a sirályok jóval merészebbek, mint várnád...
Elmúltát a télnek sírja a lélek
Záporként hulló tavaszi esővel.
Kopogó jéggel, mennydörgő mennykővel
- S már februárban zöldellnek a rétek -
A legszebb a nő, ha boldog.
Ezt kívánd, s ne csak egy napot!
Legjobb, ha őszintén mondod,
s vidám tekintetét kapod.
Ő te kis butám
Azt hitted csak ma szeretlek
Nőnapon
Mert köszöntőmmel
Mosolyodat megkapom
Minden történés benned kel életre.
Kérdés: vajon, mit hozol ki belőle?
Résztvevői vagyunk a jelen játékának,
ahol a múlt és jövő pusztán káprázat.
Itt a tavasz.
A Nap besüt ablakomon,
Fel is melegíti
Az én rozsdás láncom.
Milyen álarcot öltöttél?
Egy szép arcot talán,
Vagy tarka tollakkal díszített maszkot?
Csillámok borítják orcád,
És pompás színek kavalkádja?
A zene a reggelim, a vacsorám,
tálalja nekem az öreg zongorám.
Fáradt, fülbemászó hangját hallgatom,
ez az én éltető lélekbalzsamom.
Elfogy az időm, s nem tudom már megvárni,
Míg a világ felébred!
Én nem álmodom tovább, hiába lestem az eget eleget tele szívvel,
Sőt-sőt még imádkoztam is érted.