AsztalosT. kedvenc versei
Ne gondolj mindig csak a rosszra,
van körülötted, mi szép és tiszta!
Ne érezd magadat soha egyedül,
a természet szépsége eléd terül.
Az öregeket mindig szeressétek!
Időseknek sokszor vannak rigolyái,
múltjuk-meggyötörte, fájó nyavalyái,
csontjukba ivódó, keserédes évek -
megtört-fájdalmasak, reményteljes-szépek
Ne kívánd, hogy az események úgy
történjenek, ahogy neked tetszik
(Theophrasztosz i. e. 371-287)
Eltűnődve ülök csendben
Körülöttem rőt avar
Lábam alatt meg megroppan
Őszi szellő fákra lebben
Majd kedvesen táncot lejt
Mustármagnyi hit elmozdít hegyet,
égi kihívás; emberhez méltó.
Ostorral terelni fellegeket -
kishitűség tart fogva, mint béklyó.
Szikrát szór napnak tüzes fénye,
tikkad minden e nagy melegségben.
Bárány sincs már az égi réten,
pislákol a lét, mely vizet kérne.
Hallod a szél zúgását a fák közt,
hallod a levelek susogását?
Hunyd le szemed, a táj hangszeren játszik.
Hallod a kis patak csobogását?
"Porból lettél, s porrá leszel"
ezzel butítják az embert...
Est sötétjében sétálok a város utcáin,
s a csendességben halványak a fények,
átsuhannak a lombok, házak árnyain,
s lassan ballagva, merengve lépek...
Szívemet szabadon szélnek kitárom,
várostól távoli békés világom,
természet erejét testembe zárom,
te romló, rút világ, kizárlak mától!
Jött az ősz sietve, elcsente a nyarat,
vitte magával az üde zöld gúnyáját,
mit a nyár növesztett, ő mindent learat,
mosolygós almáját, aranyos búzáját
Szép, igazán szép az Alföldi puszta,
híres, festői kilenclyukú híddal,
de nekem mégis szirtekkel teli,
hegyes vidék, mi szívemet húzza.
Fakuló, pókhálós emlékek
s hangulat-érzelmek vad harca,
átölel az emésztő magány,
némán ringat a sötét éjszaka.
Tündérek jártak a mi utcánkban,
halkan suhantak az esti homályban,
be-bekukucskáltak világos ablakon,
gyerekek szuszogtak virágos párnákon.
Már burkából kandikál a kamasz dió.
Az estike is korábban ásít.
A reggeli madárdal később hallható,
s gyöngyöket sír hajnalban a pázsit.