AsztalosT. kedvenc versei
Varga Erzsébet (vargaerzsebet)
Csak vajas kés van az asztalon,
s elhullott morzsák az abroszon.
Az ablak szürke négyzete
az álomvilágom végzete.
Magányosan állt az erdő közepén
Egy álmodozó, középkorú tölgyfa.
Fátyolos tekintettel bámult felém,
Arcára ezernyi fájdalom fagyva.
apevásan
Azt
kérdem:
mondd, Ember,
szándékosan
miért vétkezel?
Lehet szó és rím...
Szép, színes és tarka.
Ha nincs benne a szívünk...
Se füle, se farka.
Azt mondják, az életünkben
véletlenek nincsenek.
S nemhiába találkoznak össze egyes emberek.
Adjon Isten minden jót!
Szomjas földnek áztatót
Csirát az ültetett magnak
Friss hajtást erdei vadnak
Virágport a méhecskéknek
Kaptárakba csordult lépet
Kalászokba duzzadt magot
Tiszta vizű hűs patakot...
Olyan gyorsan telik az idő,
Képességem egyre csak nő.
Nem tudtam, mi rejlik bennem,
Míg nem változtattam meg az életem,
A napjaim semlegesek voltak.
A kút kietlen tájban itt -
alant, mintha szívna
fűből tiszta nedveket,
szárad széna, szalma,
magas kóró, berkenye -
zörgő szélben aszva,
nincs víz sehol, csak a mély
levét csillogtatja.
Vérkönnyel sír a naplemente,
Belehull könnye fénye a holt tengerbe.
Horizonton éber csillagok őrzik az álmunk,
Csendes éjszakákon szebb jövőre várunk.
Fényt adni valakinek a sötétségben
a legtöbb, amit az ember tehet.
Valamikor hatalmas voltam, erős,
mozdíthatatlan, akár egy kő erőd,
parton, napfényben békésen hevertem,
viharon és jégesőn csak nevettem.
Sármos mosolyával
lecsalta magához,
lehúzta az ágról,
bókolt neki százszor.
Mi, a Por-szemek ezennel kikiáltjuk,
semmiként kezelnek, mert nincs lábunk!
Taposnak rajtunk, és ronggyal letörölnek,
pedig - Mi, a Por - alkotjuk az egész földet.
Oly korban írom meddő soraim,
Mikor nehéz már költőnek lenni,
Mert a mosoly eltűnt az arcokról,
És nincs ok többé már énekelni.