B...yL...o kedvenc versei
szedi apró lábait, ahogy csak bírja
ha esti pihenőhöz a párja hívja...
Sok ember, bizony, csak álmodja a békét,
nyugalmat akkor lel, mikor tud aludni.
Ébren tapasztalja minden Pokol rémét!
Érzi, Kaszás elől nem tud majd elbújni.
Mi mindent tanulhatnánk a fáktól
Fák csivitelő
Kismadárnak, mókusnak,
Nagy seregnyi csöpp
Bogárnak, harkálynak és
Másnak, adni tudnak az
Tudjuk rég, létezik a nagy titok,
sokan mégis kétkedve fogadjuk.
A kérdéssel most hozzád fordulok:
Urunk! Bűn, ha hinni nem akarjuk?
Csak a csend
nyújtózik puhán a kerten,
ritka ünnep,
talán kegyelem.
Rezdül a lélek, gondolatok simítják
hol viharos, hol csendes partjait,
belső, hangtalan imák varázsolják,
az értelem érte nyújtja karjait.
A víz alatt rozsdás múlt, iszap-csend.
Felszín lassan tanulja, mi a rend.
Tükrében mosdanak, mint sirályok,
az idővel eltűnő hiányok.
Egy utolsó vallomás sóhaja a szélben,
Haldokló vágytánc - a végtelen térben,
Lecseppenő könnycsepp az "agyonsírt" szemnek,
Melyet, bár láthatnak, mégis tanúja a csendnek.
Könnyeim, akár a szedett-vedett betűk,
Tán csak csipkés szélű felhők voltak.
Melyek a margón mégis
Egybefüggő folyókként szólnak.
Szél járása olyan merész,
- ereje bármerre elér.
Bejut, hova nem szabadna,
hol a nagy titkok fogannak.
Tegnap a legkedvesebb erdőmben jártam,
oly ragyogó volt, mint egy mézédes álom.
Madárfüttytől volt dalos, vigyázón átfont,
vén tölgy karja elringatott, te is láttad?
A szeretet nem egy elnyűtt fogalom,
hanem jóságot arató és vető.
A tökéletes isteni oltalom,
a mindenséget összetartó erő.
Láttam anyámat szépen megöregedni,
Annyi éven át együtt tudtunk élni.
Dolgos, testerős, törekvő asszony volt,
Pedig megviselte a sors, örökké robotolt.
Mondd meg a szélnek, hogy fújjon,
hogy fújjon át törékeny testemen,
ne rágódjon a letűnt múlton,
s a szívem ne kelljen elrejtenem.
Hetven év eltelt, nagyon régen volt,
mikor együtt rúgtuk a bőrlabdát, a gólt.
Kissrác voltam, a cseleket Tőled lestem,
melyek próbálásakor mindig elestem.