Bacsol kedvenc versei
milyen reflexmozdulattal ragadsz bele
egy simogatás olcsó kényszerébe,
mennyire mindegy, hogy ez éppen
el sem kezdődött vagy a vége...
Egyszer, ha meghalok,
vers leszek.
A tükrön át nézem,
ahogy az anyám
egy könyv fölött
elmerengve ül.
Mint fáradt szemekre rímelő
Hajnal, elbújva az anyaföldben,
Pislogó fényjáték fortélya,
Ki nem mondott ígéret.
Tárt szárnyakkal zuhanok a mélybe,
a szabadesés nincs is kőbe vésve,
így hullok ki tenyerekből folyton:
fél az ember, sárga szalagkordon,
összevissza dülöngélő szívvel
belekötök abba, aki ismer...
Voltam a keringésből kiszakadt rész,
s váltam egésszé jussom követelve,
jóllakottan vagy fel-felöklendezve
néha a túl mohón ízlelt életet...
VIII.
...Teljes valómmal hozzád, Kedvesem,
Nem vetélkednék soha holdezüsttel,
De mellőled néznélek, ha engeded.
Hirtelen sötétül be az ég,
és hirtelen derül ki, ha szólsz,
hangodban rejtezik a még,
és tükrömből eltűnik a torz.
Minden évben hozzád mentem,
Ajándékkal két kezembe`
Megköszönted, amit vittem,
S
Elrejtetted kötényedbe...
A két fogalom talán kizárja egymást,
megírsz egyet-mást, de ha szemed előtt
csak a siker lebeg, írhatsz jót, rosszat,
közhelyeket, döngetheted ököllel a falat,
az igazi siker elmarad...
nem beleszeretni nem átnézni rajta
nem kondulni imát öntöttvas szavakba
nem oltani ablakból kiömlő virágba
kicsattanó lázak színeit hiába
nem rohanni hozzá nem elkésni tőle
holnapot nem mosni fényes utcakőre
ha éjjel az eső holdszín foncsorában...
Csöndben szeretlek, mikor alszik a város,
hallgatag hintákat az eső még átmos,
ablakom veri, cseppre csepp koppan,
ujjaid neszét vélem bolondan.
Én tudom, ki vagyok.
Személyiséget nem váltok,
Csak Ákos marad,
Mert amikor teste elszakad,
A lelke megmarad!
Száz fokkal égsz bennem, mégis reszketek!
Nézd, nyugvó víztükrön hasaló egek,
nyüzsgő csillagait rajzolja körbe
a deres hajnalok szikrázó körme