Bacsol kedvenc versei
Mióta nem láttalak,
az újra és újra vetett földek melegén
csak az összeölelkezett rögök bújnak meg szelíden.
Nehéz ekékkel hasogatott évek barázdáin
varjakat teremt az emlékezés,
és még mindig nem mondtam el Neked
a kimondhatatlan egyszerűt,
mert semmit sem kell mondani...
Magadra öltött napjaidba
hétrét beletörve
tojáshéj-vékony karjaidban ringatod
örökkön éhes, üvöltő bajod.
Már elnémultak anyátlan anyák,
Cipelt küszködésébe halt szavak,
Csonthéjas vigyort szült éjszakák
Gyeplős halántékán, vályogfalak
Cementes ölelésén ülik a kényszer
Hontalan falaiba rekedt csendet,
Koholva végtelen hullajtott ékszer
Csillogásába vakult hiú fegyelmet.
Lennék: tengernyi tükörben a Hold,
ébren-létben, félve nézve, mi volt.
Száraz fában, hajlott ágban lágyan,
könnyű szellő komor éjszakában.