Bo_Flowers kedvenc versei
Odakint kegyetlen csönd pulzál,
odúban lomha kuvik bujkál.
Lelkem dobban jég tükrét nézve,
hol csipkés tiarák igéznek.
Az időkapu
Poros úton hagyott szekér
A kietlen tájba belevész.
Lehajló almafaág alatt
Álmodik a remény.
magamból ollózva
Óh, Uram!
Ugattam sokat és sokszor,
s míg volt pár fogam,
haraptam is olykor.
"Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az ég - egy nap süt idebent."
Gyönyörködök a nappalokban,
szívembe telepszik a csend.
Ha egyszer összefolyna
a jövő és a múlt,
már értelme sem volna,
az ember mit tanult.
Régi fészkén két kis galamb,
el-elvagyunk, giling-galang,
turbékolva-tollászkodva,
szürke szárnyon nincs már pompa.
kedves
Amíg ölel a kar,
nincs nagy baj,
megszűnik
minden zaj...
Futhatnék bátran csúszós tél ragyogó pelyhén,
gyúrhatnék hógolyót csillogó havából jég sima tükörjén.
Furcsa télben barna könny várja a szállingózást,
hótaposóm lazítja a dér sóhaját, ha egy kis hó rátalál.
Lelkem adnám egy bögrényi szeretetedért,
Melynek tartalmába beleivódnék s nemcsak léteznék. Élnék.
Már alszik a város didergő csendben,
és szél süvít végig kihalt utcákon,
jégvirágot sző a hulló könnycseppre,
felhő jár táncot ezüst holdsugáron.
Ülök a szobámban egyedül,
Megszoktam.
Tudom, ez a sorsom,
Megmondtad
Szeretlek, mint magot a tyúk,
ha csőre végre földre jut...
Szeretlek, mint anyját a kincs,
mely szülés nélkül soha nincs...
Nem szeretem a nevedet,
Elfelejtem szerelmedet.
Citrom-savanyú nyár.
Elmém volumenét visszaveszem,
nyitott szívem egyházába lépek,
tárva hagyom, be nem reteszelem,
kintről, mi szép, beengedem végleg.
Emlékszem - mintha csak tegnap lett volna,
Az égen sütött a szeptemberi Nap:
S lent a kavicson egy megfáradt öreg
Sétált a fák hulló levele alatt.