Bogsika kedvenc versei
Gazdag vagy, ha tarsolyodban szépek az emlékek,
Ha szívedben boldogok a megmaradt érzések,
Ha szemed fájó és mosolygó könnycseppek
Egyformán táplálták,
Ha jellemed méltó küzdelmek csiszolták.
Tiszta ragyogás örömét keresem
ágaskodó torzulások tengelyén,
sebhelyek a nyári erdő tenyerén,
azúrkék eget álmokból ismerem.
Őszi napsütésben Visegrádon járok,
fent a fellegvárból vén Dunára látok.
Ragyogó az idő, felhő nem zavarja,
őszi falevelek hullnak az avarra.
Milyen csodálatos, szép a természet,
mező, erdő ezernyi színnel éled,
s mit gondol az ember haszontalannak,
munkálkodik ott csendben, láthatatlan,
segítik egymást mélyen, vagy föld felett...
Drága iskolám, te, aki végig bíztál bennem,
Fogtad a kezem, mikor rossz utakon lépkedtem.
Mutattad a helyes irányt,
Hiszen tudtad, ez a gyerek becsületes diák.
Felkészítettél az életre és minden lépésre,
Te tudtad, bármi közbejöhet, sosem felejtem el.
Mikor az élet hullámvölgyébe kerülök,
úgy érzem, hogy lassan elmerülök.
Rabul ejt a gyötrelem, a félelem;
Istenem! Miért történik ez velem?
Bús tekintetű,
pusztuló szerkezet...
meg-megújuló
fecskefészkeket
vigyáz málló vakolat.
A nő maga a csoda,
Létünk kezében tartja,
Általa születünk földi utakra,
Angyali lénye vezet,
Egész életében szeret és szeret,
Csillapítja a fájdalmat,
Bárhogy is szaggat...
Kikandikál, most virul ki
erdők, dombok öröme,
aranysárga kikeletnek
ő az első hírnöke.
Láttam ma:
lemenő napot,
felkelő holdat,
fagyfogta tőzeget,
a széle olvadt,
gémek rebbenését,
ahogy közeledtem,
hiába lopóztam...
Lényük sokszor olyan, mint egy nehéz rébusz,
ezért van néhanap romban a nimbusz.
Mikor nem tudtam örülni a világnak,
Angyalarcod volt menedékem.
De jaj! Néha különös erők cibálnak...
Ilyenkor csak te vagy nékem.
Ki jelenti a fényt az életedben?
Tudod? Ha nem, érzed a szívedben!
Naponta mindent megtennél érte,
Csakhogy életét boldogabban élje!
A szőke rózsa 2.
A hangja akár a szél,
amikor dalra fakad.
A tincse a hangvilla,
és rezdül,
zendüljön fel a dal.