Bogsika kedvenc versei
...fénye, melege, az anyai szeretet,
mint meleg palástban szívünk ragyogása....
Visszatérés az üres szülői házba
Kopott kredenc, üres szenesvödör:
a feledés rozsdaként szöszmötöl.
Lyukas lavór csupán az emlékezés,
megkezdett kenyérben felejtett kés.
Mennyei szépség,
hófödte táj,
emberi hajlékokban
a boldogság vár.
Jó végre itthon,
jó ez a nyugalom.
Szűnik bennem a bog,
a csendet hallgatom.
Emlékszel? Amikor még tudtál játszani
önfeledten,
amikor nem akartál másnak látszani,
más szerepben...
Indulni kell,
átölel a költészet,
megszűnik a messze,
a távolság,
- itt
közel...
Egy kicsit valaki... egy kicsit senki.
Egy részem valami, egy részem semmi.
Túlhajszolt világban árnyak és fények,
évekig tanultam, hogyan ne éljek.
Be és kilégzés. Mit kell jóvátenni?
Hány csepp a könnytenger...? Tudom, hogy mennyi.
Jönnek az álmos, fázós reggelek,
nesztelen suhanó ködfellegek...
Nézed ősszel a fáról lehulló, színes levelet,
ennél szebb már biztosan nem lehet,
felnézel az égre, mily gyönyörű kék,
hidd el, az elmúlás is lehet szép!
Ősszel az erdőben...
Susogva hullottak falevelek,
Az erdők megadóan vedlettek,
Megadóan csak tűrték gondjukat,
Hullatták bíborvörös lombjukat.
Van úgy hogy... fázom nagykabátban
Vacogó lelkem hét határban
Bolyong szívem tenyerembe bújva...
Vándorútra keltél
vándorbotot vettél
azt mondtad most elég
ég talpad alatt a tér
vad fájdalmakkal mész
tévelygőn botorkálsz
néha meg-megállsz
roskadozik lépted...
Gyönyörűt, amikor az éjben
a színek játszanak, és ébren
várod a hajnalt, szemed játszik
kékkel, aranyló, apró pontok
ezernyi darabját számolod,
talán azt érzed, hogy csalóka,
ezüstös fény még kergetőzik...
A feledés lassan kihullott
feketén az éjszakában,
csöndes egy ország ez
a vörös áfonya bokrában.
Tanuld meg a múltat végképp elengedni,
letenni a terhét és szabaddá lenni!
Szárnyalni, mint sólyom, kecsesen az égen,
ki a múlt ágait elengedte régen.