CsillikRenata kedvenc versei
5.
Ugyanaz a húslevesillat, mint novemberben,
amikor utolsó vacsoránk alatt kialudt a láng.
Igyekeztem: ne kapkodjam el,
ne fűszeren múljon az emlékezés íze,
hogy szilánk nélkül menj és maradjak;
de menj és maradjak:
ne üljük újra és újra ugyanazt a tort.
4.
Hetekig kívántam. Elsőnek, utolsónak,
- ha aranyhallal találkozom -
talán mindhármat odaszánom.
(pedig vannak szükségeim)
Ki akartam cselezni a gyávaságod,
- biztos, ami biztos -
mintha lehetne feltétlen üdvözülés...
"Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:"
Nincs időm szerelmeket számba venni,
`kik megfordultak számban, italomban.
"Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,"
lehetnék egész a töröttek között.
"Csak én birok versemnek hőse lenni
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam."
Kértem, de nem lehettem,
várjon csak, mert megtehetem,
az akaratom írja szabadon, majd
tovább gondolatom.
"Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,"
hogy megfordíthatók egek, csillagok,
és minden ég alól Isten-szem ragyog
Testköré fonódó indaként húz,
felvillanó márvány-fehér karjaid
acélháló erős szövedéke.
Mozdulatlanságra kárhoztat
a reánk köszönő tudatvesztett éj,
de még elkárhozunk atomjaink ütközésén,
ragyogásodban hamvadok.
december huszonharmadikán láttál
ahogy feküdtem az ágytál
fölött fél méterrel mozdulatlan
és nem volt más alattam
csak nedves lepedő
és fél méterrel lentebb az ágytál
Őszülünk...
Nem az fáj, hogy öregszem,
hanem hogy nélküled teszem
a szomjasszívűek hajolnak ma hozzád
hogy töltsd tele sivatagszemeik
hogy tenyerükből az áldást
ne kérjék vissza
s a fájó-finom ujjak helyén
a karmos végzetet
simogatni tudják
Magamnak vagyok e kései órán.
Csalfa karjaim síró asszonya.
Nincs öröm, mely díszítené e strófám,
ébredésed éj-lényem alkonya.
akiknek megígértem a verset
végül csak egynek adtam
akiknek sosem ígértem semmit
azoknak írogattam
hogy nyomunk ha elfelednénk
valahogy megmaradjon mindig...
Néha kinyitnék egy ablakot, csak
állnék ott,
és várnám amint lesodor a szél a
párkányról.
Centiméterekkel játszom
míg okos szemekkel mérsz.
A megméretés futni-kényszere
akasztja lábaim - ha lépsz
én botlok bele.