Doli-Erzsi kedvenc versei
Gyengeség
Erőtlen erőddel küzdesz,
csüggedsz, mész és
hajtod mókuskereked.
Sárga olajszínben ringó nappalaid fénye
Aranyban fürdő szemcsékkel esik kísértésbe,
Alkonyattal leáldozik fényes dicsősége,
Bűbáj melankóliában ér a nap végére.
Borongós, szomorú az est,
mikor az eső is esni kezd,
s a város puszta pocsolya,
nem is megyek el most oda.
Csitult vihar után a hangod nem dörög,
talán csak magadban szórod a sok átkot,
amiért a ruhád bőrig, testig ázott.
A mosott csendet tiszteled, meg nem töröd.
Elindultam sétálni, a forró légben szállt a por,
Félúton utolért egy gyorsan jött nyári zápor.
Lehet ám nyáron is az idő nagyon szeszélyes,
Meg is áztam jól, a nagy melegben nem volt veszélyes.
Munkádat már rég elvették,
majd házadat árverezték,
most az utcára kerültél,
mától üldözött vad lettél.
Rövidülnek a napok, hűvösebbek az esték,
reggelente mát gyülekeznek a fecskék,
szürke ködlepel telepszik a tájra,
a gyerekek újra járnak az iskolába.
Fehér lovam felnyergelem.
Hátrahagyok élőt, holtat.
Éj madara, repülj velem,
vezesd útján hű lovamat.
Eljön, hogy nagyot fordul a természet,
már másképp int búcsút az ősz a nyárnak.
Rám is hat, szinte béklyót dob a vágynak -
áthatja lelkemet is az enyészet.
tőrök vad süvöltése hallik
csendet! ordít a képzelet
minden mi körülötted zajlik
csak a megfagyott emlékezet
mi nem hiszi el: az átok folytatódik...
Ez aztán a nagy talány,
csodálja ország-világ,
szárnya van, de lába is,
kecses is, de erős is,
összedugja fejét sok tudós,
telik az idő már, valaki felkiált...
volt csend, hang, zaj
és hit, remény
és egy őrült álomkép
Nagyot mondók versenyére
összegyűlt pár teremtmény,
eget rázó hencegés és
túlzás a végeredmény.
Zizeg levél, őszre jár,
Deresedik a határ,
Fázik már a kismadár,
Szüretelők dala száll.
Lassan eljutok oda, hogy a gondolat
Halott gondolatokat szül,
S mi egykor virágzó eszme volt,
Rothadó magzatként egy üres kádban ül.