Doli-Erzsi kedvenc versei
Fél évszázad együtt, nem jósolta senki,
azt mondták, elválunk, külön fogunk menni.
Két bőrönd, négy szatyor volt minden vagyonunk,
éjfélkor mozdult meg fűtetlen vagonunk.
Védd a jó ügyet, hisz mitől kéne félned?
Mondd el nekem, mi is történhetik véled?
Meggyaláznak, rágalmaznak,
letepernek, kirabolnak,
ellened váddal fordulnak?
Sírok között jár a novemberi szél,
mégsem a testem, a lelkem fázik.
Legördülő könnycsepp a gyertyafénynél,
nincsen rá szó, mennyire hiányzik.
Életem során egyre inkább látom,
mennyi ember él ezen a világon.
Mennyi ember, és mind mennyire mások -
mások az emberek és a szokások.
Ezek a napok némaságot várnak,
öntükör, erősebb vagyok-e már,
mint egy éve, tudom-e, merem-e
elfogadni az elfogadhatatlant.
A szívemet mardossa a bánat, üresség
honol
lelkemben, egyedül maradtam, vigaszt
nem
kapok, lehajtott fővel némán ballagok.
Bíborkönnyeket hullajt az alkonyat,
sírokon kicsiny mécsesek ragyognak,
a földre hulló krizantémok szirma,
mint lelketek, olyan hófehér, tiszta.
Emlékezem
a fehér fátyolvirágra udvarunkban,
karóhoz kötözött krizantémbokrokra.
Veled együtt mentem a temetőkertbe
emlékezni a régi öregjeinkre.
Temetőkapuban
fűz zsenge levelei szellővel táncoltak.
Szeretet
Egyedüllét, akár néha vágy,
jó barát lehet a néma csend,
rajta pihenni jó mohaágy,
a lélek megnyugszik odabent!
Mici éji kalandja
Megyek korán ki a kertbe:
Mici izgatott,
jelbeszéddel, kutyanyelven,
ni! Fontosat mond!
Míg
mécses
sírodon,
én vigyázok
rád, biztosítom.
Ma megint ugyanúgy indulok az útra:
virággal kezemben minden évben újra...
Gyászba borult napja lett
testvérek szívében a bánat,
ma elment édesapjuk
a mennyeknek országába,
emlékét őrizve, szívükbe
néz a múlt pillanata...
Sünanyó bámulja az eget,
Fagyos szél kerget sok levelet.
Nagy a gondja... - a tél közeleg,
Jaj, munka várja még rengeteg!
Mint fogyó Hold, sápatag orcád oly szép volt.
Erőd mind elhagyott, az arcod halvány volt.
Még ma is elkísér szomorú, szép szemed,
Bár, mint az esti fény, eltűntél, kedvesem.