Dram kedvenc versei
Teszi dolgát a test vakond-vakon,
erek alagútján szalad a vér:
piros szövet, verő-gyűjtő vadon,
sejtett sejtje ad-vesz és visszatér.
Hajnalban, anyámhoz
Hajnalfény árad az ablakomon,
napsugár tör át a kéklő ködön.
Tartán mintájú pongyola sejlik
kesernyés való és álmok között.
Leidecker Lajos emlékére
Ma biztatón süt tán` ott is a nap,
virágok ringnak könnyű szélben,
a lombok halkan felsóhajtanak,
s egy fecskepár hasít az égen.
Nagyon rövid az életünk ahhoz,
hogy vesztegessük a gyűlöletre.
Gyermekeid ha sírni látnak,
ne szégyelld, csak légy kész a szeretetre.
Ubi fame dominatur
Ábrándozások zizegő kalászaiból
sohasem lesz puha kenyér, mi éhed oltja...
Szelíd dombok lágy ölében
alvó aprófalvak
a régmúltról álmodoznak,
és élni akarnak.
Ha akarom,
csillagok égnek homlokodon,
fény borít el fenségesen,
ha akarom,
táncol az arcodon
minden kimondatlan,
félszeg gondolatom,
és boldog vagy, látom...
A reggel még nyalábnyi fény,
de a függönyön áthatol.
Szememben pillog kis remény,
már ölelném is át vakon.
Sorsnak van-e mostoha gyereke,
mert sokan úgy érzik, azok,
ők dőlt keresztek utak szélin,
imájuk meghalt gondolatok.
Remények hadával indultam a nagyvilágba,
nem egyedül mentem, jöttek a barátok,
csatlakoztak az egyetemista évfolyamtársak.
Utolsó vizsga, félelem, remény bennünk kavargott.
Nézd, kedvesem, a kezem hideg.
Nem melegít tüzed, add a tied!
Szemem is fáradt szomorú,
ha nézlek, elmúlik a borúm.
Bohókás boszorkány botorkál,
bütykös bőrén barna békanyál,
smaragdzöld ruháján pókfonál,
görbe orrán bibircsók kukucskál.
Van, hogy senki nem üdvözöl,
Így a világból semmit nem közöl.
Van, hogy senki sem ölel,
Olyankor átfog szorosan a kétely.
Csak egy pillantás volt, mi a retinámba égett!
Rám néztél, és a szíved megigézett!
Azóta sincs nyugtom, csak pillantásod várom,
kereslek Téged a láthatáron.