Eleonora kedvenc versei
Reptettél, míg szárnyad bírta,
izzottál Nap-hőfokon,
húsba, szívbe beköltözve
a Föld az én otthonom.
Néha olyan kusza ez a világ,
És annyira szétcsúsznak a dolgok.
Arra sincs időd, hogy mormolj egy imát,
És úgy érzed, hogy semmi sem fontos.
Forrástiszta hitet kínálj
Összekulcsolt két kezeddel...
Az asztalon fenyőfa díszlik
Apró gyertyával megrakott.
Lehajló ága sorra himbál
Cukrocskát, gömböt, függő csillagot.
Nem múló félelem,
sóhaj a sötétben,
retteg a védtelen
bombák füst-ködében.
Nem kopogtatott. Nem. Egyszerűen csak berúgta az ajtót.
Félrelökött mindent, és felborította, ami volt.
A kórterem - mély-altatás
az infúzió csak cseppre csepp...
Zsebembe rejtenék minden piciny csodát,
minden jót és szépet, az útszéli mohát,
szarvasok bőgését, pacsirták énekét,
minden másodpercet, szeretet lényegét
Kell még a cirkusz, kell ám a népnek,
ne vegye észre, mi is a lényeg.
Így lesznek aztán túl sokan vakok,
eközben kaszálnak többen nagyot.
Üvöltve jöttem erre a világra,
éjszakák türelmét meggyötörtem,
de békültem jóság szelíd szavára,
ha nyűgömmel hozzágömbölyödtem.
Van az úgy, hogy semmi sem jó, didereg a lélek,
a remény csak pislákol, túl sötétek a jövőképek.
Rohanás van... majd holnapok.
A gyerek szótlan, mosolyog.
Nincs gond, úgy látni, jól van.
Naplóban csakis jó jegyek,
akar és tud, láthatóan.
Csend remeg a kőfalon,
ronggyá tép a fájdalom,
metszi szívem dérszilánk...
...elrebegem csend-imánk
Alig van teremtőm
magamon kívül,
de téged még megvárlak,
ha eljössz végül,
hozz nekem megváltást
és egy meleg kalácsot,
szeretet-gombócot,
megmentő tanácsot.