Eleonora kedvenc versei
...Ami mézharmattal kevert álmot cirkulál,
Vagy pamacsmagból feltámadt csókafelhő,
Úgy ragyogsz be nékem, fénysugár.
Itt szúr, ott fáj, amott meg zsibbad,
a nap vakít, a holdfény rádijeszt.
Az ágy kemény, a széked kínpad,
se jobb, se más, hiába, bármi teszt.
voltak sokak kiket eltemettem
nem nevettem tényleg nem
pedig hányszor kérték tőlem
nevessek majd jó nagyot
így kívánva szebb jövőt és holnap-
után szebb napot megőrizve
minden percben minden jót
mit emlékeik meghagyott...
Közel vagy hozzám, mégis távol,
örök tél lett a vad, forró nyárból.
Hurrikán dúl, s jég esik,
csak a fagy maradt, csak az van itt.
Szikrázó, rég behunyt szemek
a polc alatt, a föld felett,
közötte ember szőtte gond,
a holnapokkal összefont.
Még bennem él szíved dallama.
Fáradt éjjelen megtöri csendem.
Már sokszor hittem, nincs tovább,
talán most tényleg így lesz.
Itt boldogabb, ki ostobább,
s kit bódít pár csepp híg szesz.
Jár-e nekünk itt még ezer év?
Lesz-e majd bárki, ki kérdez-e még?
Kérik-e számon, hogy mit hoz a múlt?
Nem maradt semmi - mer` így alakult.
Az otthonom a tenger és a nap,
a fény bűvölete és az álom,
szép, új világod, mit kínálsz nekem,
nem vonz, sőt, már látatlan utálom.
Ablakok mögött lapul sok titok,
ódon falakon az idő rést zabál,
s odabent pókháló, légypiszok
tetején dereng a félhomály.
Élettelen... most a csend honol,
megdőlve vár háromlábú szék...
Érezni tanítottál engem
már az első percben,
pedig még nem is láttalak,
de tudtam, szívem másik fele vagy.
A csillagokba költözött. Mondják.
Én úgy hiszem, aznap, mikor
körbezárt téged a csönd, és sóhajod
volt az utolsó rezdület tőled,
lezuhant a mennybolt kékje,
le, egészen a bársonyos földre...