Elizabeta kedvenc versei
Padlószinten vergődő életek,
sodródó, szertehulló lelkek,
sárban turkáló kezek, miértek,
szívek holt piacon elkeltek
Az - - - - - - - - A
égben - - - - - viasz
szárnyalok. - - - - leolvadt,
Már látom mily - - szárny lehullt. Fönt
fényes csillag, - - - égi-madár köröz...
Amikor a tündérekről hallunk,
szemünk előtt légies lényt látunk.
Mint a selyem, könnyed lebbenéssel,
ujjai közt varázsvesszejével.
A fákra fénylő hó szitál,
a rét palástja zúzmara,
a Hold árnya, mint Boldizsár,
kutatja, merre van haza?
Didergő, nyüzsgő városok zajában
fakult emlékek gyűlnek a kosárban,
szívdobbanások, homályos képek,
törékeny mosolyok, sóvárgó éjek.
Télre készülő...
Lásd, már a könny sem gördül,
halott levélként hullok a mélybe,
az élet tarol, a koszorú zöldül,
már nem illek ebbe a képbe
avagy az éremnek több oldala van
A TÜCSÖK ÉS A HANGYA FELESÉGE
A kis hangya egész nyáron dolgozott serényen,
Télire pedig hazament szerelemre éhen.
Ámde addigra a párja már rég elhidegült.
Tücsöklegénnyel csalta, kivel ágyában hegedült.
Az orrát fent hordja,
alatta söpredék,
szeme horizontját
nem nagyon kaparja.
...anyjának a blúzát kezecske kaparja
nyöszörög sírdogál és halkan könyörög
később már hangosan ordítva dübörög
kamasz vitatkozik kritizál hőbörög
Tétlenül nézem a felröppenő időt,
Csendben hallgatom a múló percek hangját.
Árnyékom örök színű repkényen időz...
Nem erdő ez, csupán bozótos
takar kanyart és jó utat.
Százféle cselt rejt bokrok árnya,
s lapító orvvadászokat.
Őszi gömbjét fútta a fákra,
Csak a Nap fénye remeg,
Az égen szinte semmi pára,
Szín-ruhája lepereg.
Könnyes sóhajokkal álmot zár a reggel,
ködfátyolba burkol magányos ébredést.
Üres szobám rideg falain tervekkel
szőnek ócska árnyak hamis elmélkedést.