Elizabeta kedvenc versei
Találtam egy mesés kincset:
sötétbarna, vastag tincset
tegnapelőtt, déltájba`.
Megjöttek a menekültek,
zongoráztak, hegedültek,
csakhogy sajnos nem volt frakkjuk.
Nem tudtuk hát, hogyan rakjuk
fel őket fel a dobogóra,
ám eljött a boldog óra...
Ne sírj, mert vége lett!
Mosolyogj, mert megtörtént!
(Ludwig Jacobowski)
Tavaszodik a kert, virágzik a dudva.
Nyakig érő gaz lesz, lehet pár nap múlva.
Felszántsam vagy inkább vadregényesedjen?
Az utóbbi mellett szól a munkakedvem.
Még mindig úgy siratlak,
mint anyák a háborúba ment fiaik,
kikről se életjel, se holt hír,
hiába álltam ott a sírodnál,
még titkon várlak, reménykedem,
s tán ez, ami még fényt hoz
a gyászos, sötét nappalokra.
Hetek tűnnek, hónapok,
szemem nyitom, majd becsukom,
s tán ennyivel megúszom.
Ha nem?... Lesznek komoly gondok!
Langyos vízben dagonyázik,
csupasz bőre át nem ázik.
Amikor nagy száját tátja,
olyan, mint a barlang szája.
Nem vadászat annak oka,
amiért agyar lett foga,
mert az bizony tudvalevő,
urasága növényevő.
Reménykedsz a reménytelenben.
Egyszer elérheted az elérhetetlent.
Megmagyarázod a megmagyarázhatatlant.
Életre kelted az élettelent.
Nyerő pályára állítod a nyeretlent.
Én, a vén csont, szárny-szegetten,
Hasztalan ülök itt, az üres téren,
Hátam hajlott, mint egy görbült kanál.
...
a kolbásztöltő másnap működött.
Szerdán a zsíros hústermékeket
a füstre rakták kamrájuk mögött.
Lottón huszonegyre szinte mindig teszek.
Leülök kártyázni, huszoneggyel nyerek.
Majd huszonegy éve, hogy elvisel párom.
Naná, hogy huszonegy a szerencseszámom.
Cudar tél volt, jeges, havas,
kétes volt, hogy jön még tavasz.
Bár megért már kilenc évet,
nem ismerte még a Hévet.