Elizabeta kedvenc versei
Vad`vágyja magát
az élet,
tündérmeséit hőn
kerget,
határokon áttörve
szalad,
mint trójai faló,
halad.
Ki verset írhat,
Istenének is vihet
költeményeket.
Elsötétült világ, elsötétült földek,
fásult szemekből lecsorgó könnyek,
vihartenger erőteljes romboló ereje,
érdek és háború, letört szívek erdeje.
Virul a gránátalma, lelkem megtelik,
ömlik belém a nyár, elér a szívemig,
olyan, mint egy ébredező álom,
túlragyog, szememben, a valóságon.
Árnyak árvái,
ónix mén múlik porba,
lepel lőn lehull...
Gránit teher húzza éj évődő éltét,
faág, mint kóró, köröm karcol ablakot,
s árny szenvtelen sziluettje járja széltét.
Ki vagy, ki bensőmbe izzva bök billogot?
Tán valós lény, vagy valóm öltött alakot?!
Haikulánc 5 láncszemből
Komor hegyorom,
Sosem találkoztok, te s
Völgyben a várrom.
Szalmakazalban
fiú s lány, ha tűt keres,
lelhet egymásra.
Ahogy a lent tilolják, zúz az élet,
sodrott fonállá érik a képzet,
mi több... altat a szoba magánya,
vesztes lesz múltnak kacagánya
A szépen hangzó rigófüttyről
Hallgatod, hogy dalol a madár,
a szíved szorul, tüdőd tágul,
dúdolnád te is: - szép a határ!
De minden virág égre bámul,
a Nap naphosszat reményt árul.
Félőn ragyog, mint prizmáin át az ég telente,
S emlékeink a fényekben elkezdték dalolni
A mátyásföldi orgonák illatát remegve,
S jó volt hídjainkon át világfolyókra hajolni