Fenyhozo kedvenc versei
A férfi áll az udvaron. Mögötte markos legény
Pakolja már az egyterűt. Szétszórva száz kacat.
Üres ház, itt-ott lomok, egy élet csontvázai.
Amit mégis megőriz, csupán egy tucat...
Ahogy emlékszem, mindig kastélyban éltem,
tán nem is kastély volt, csupán egy csigaház,
ívelt folyosója és megannyi terme
útvesztő, mit értelem ki nem bogarász.
Polgár! Ki ott élsz nyugalmas Nyugaton,
és fogalmad sincs róla, hol van a Balaton,
Budapestet Bukaresttel összekevered,
nem prédikálsz ugyan, de nem is iszol vizet,
mielőtt még rád csapódik egércsapda-rácsod,
hadd adjak néked én kéretlenül tanácsot!
Szivárványos szemöldökét
felvonta már a nyári ég.
Kéklő, díszes, új ruhában
ragyog tisztán a messzeség.
Kiszökik a szememből valami,
Mit mindig is titkoltam a világ elől,
Ó, ringassanak el az egek hangjai,
Folyjon a világ vére szívemből!
Valahogy már nincs olyan kék színe az égnek,
Halvánnyá vált illata minden szép virágnak,
Fakón, rekedten szól a templomban az ének.
Hova lett a régi öröme e világnak?
Gyönyörűszép pompomlányok
Biztatták a szurkolókat.
Táncoltak a pálya mellett.
- Itt az ideje a gólnak!
Lukrécia lábat lógat,
cipője lassan lengedez.
Odakinn a magas hóba`...
Míg tart az utam, halld meg, Uram,
könyörgésem - én ezt teszem
mindazokért, kiknek véget ért
földi létük, gyötört testük
megbékélt - porába visszatért
- lelkük örök hazára vár.
Nyikorog az üres hinta.
Félelmetes hangot ad ki.
Lassan megeszi a rozsda,
És már nem ül benne senki.
Pattan a labda,
pattog a hangja,
abba se hagyja,
száll a magasba.
Nincs mennyország,
de karma van?
Bűnnek érzed,
hát visszahat.
Április illata árad a szélben.
Csillog a tó vize hajnali fényben.