Fenyhozo kedvenc versei
A véletlen hozott, játéknak látszik,
lépések zaja a legelső táncig.
Siettet valami, mert űz, kapkodok,
valódi művet magamból alkotok.
Betoppant az ősz misztikus csendjével,
A mennyei Napnak gyenge fénye árad ránk.
Kihamvad szívünk parazsa lassan,
Álmaink csendes képein felizzik újra meg újra.
Tisztességes fizetéssel,
Az egyszerű életeddel
Elit közé ne férkőzz be!
Hidd el nekem, megszenveded.
Küldetésszerű életeknél
Nem lehet árnyékot kizárni,
Mert maga az árnyék képezi
A munkát, amit át kell törni.
Érezted már, hogy néha lakhatatlan
élted, s lassan eltűnik a délibáb?
Furcsa ez a hangulat. Lélek-katlan.
Fáj, mint nagy csatákban vesztett régi láb.
Kérlek, figyelj rá
Kérlek, ülj mellé, ha maga elé réved,
ne sajnáld el tőle szaladó idődet,
lehet, hogy nem kér, nem szól, mi bántja,
nem akarja, hogy terhed legyen magánya,
hallgatagon, mégis vár egy érintésre, egy biztatásra.
Írva: "boldogok, akik sírnak,
majd megvigasztaltatnak ők."
S édesvízzé válik a tenger -
és feloszlanak a felhők.
Az értelmes ember
Mindenre felfigyel,
Megmutatja sorsunkat,
Csak érteni kell,
Mit mond a jel.
Egyik fény kialudt, másik is utána,
sötétség borult a fénytelen világra.
Fellegekben járó lelkem, mondd!
Hányszor hullt arcom verítéke megalázva
Vergődéseim füstködébe!
Európa földjein és a világ tájain
Népem rozsdás bilincsbe vert lélekkel él,
Megalázva földi rabság részéül.
Kiöntött a semmi, mindent sodor.
Már az egét nyaldossa szó-fodor.
Elállt a napsugár lélegzete:
miért van, ami nem létezhetne?
A kaktusz szúr, virága szemnek int,
a muskátli vérpiros életre
kelti köddé vált múlt emlékeit,
mit adott, kapott életünk fele.
Ahol magok helyett a félsz,
amit évek alatt elvetettek,
és hatalmas kövek alatt élsz,
mert gyűlölet, amit neveltek
Ó, ez különös, mily nagy a csend,
pedig köröttem somfordál az ősz.
Ó, ez különös, fakó a Nap,
titok lopódzik, és már jő a bősz.