GePir kedvenc versei
Víztócsás utcakő
fényfolyam sárgáján,
szitál az esti csend
városunk utcáján.
Merre tarts hát, kicsi ház...
kétfelől tank mered rád?
Hiába dereng a kék ég,
te számodra nincs menekvés.
Hazajöttem, ahol a gyermekévek
emlékére hull - bánatnak gyászleple,
s lám, a porta rozsdája felcsikordul...
Itt van a tavasz,
bomlik a hamvas
rügyecske szépen,
a Nap csak félve
ontja sugarát,
menjünk a rétre,
hallgassuk együtt
a fák susogó...
Fenséges ifjú hölgy s ölében gyermeke,
anyai szeretet gyengédebb lehet-e?
Az unatkozó gyermek rosszalkodik.
Az unatkozó felnőtt gonoszkodik.
Jó lenne még sok évet élni,
bizakodva hinni, remélni!
Nem félve emberek közt menve,
mert a vírus vár leselkedve.
A fákra éjjel új remény ült,
szirmát bontja ezer virág,
lelkünk repült, majd alászédült,
mint hazaszálló vadlibák.
Várt volt a behívó, de rosszkor érkezett,
éppen becsajoztam és szívem repdesett.
Védeni hazámat katonának vittek,
akkor így mondták a siheder legénynek.
Szeretet
Látni vágytam ma a lágy hullámú Dunát,
sajgó derékkal és lábakkal uccu hát!
Szeretném, ha álmomban eljönnél hozzám.
S én lelkemmel lelked körbefonnám.
Szavak nélkül is megértenélek.
Tudva tudnám, hogy az Atya átölel már téged.
apevásan
Azt
kérdem:
mondd, Ember,
szándékosan
miért vétkezel?
Elmúlás minden mozdulatban,
ezeréves múlt gondolatban.
Potyognak kristálykönnyeink,
kísérnek dicső őseink.