GePir kedvenc versei
Hópihék néha
Szélben csak kergetőznek,
Nem lesz takaró.
Kevés dísz a fán, bokron
Télnek jelképe olykor.
Megettem én már kenyerem javát,
s vár még rám jó az életben talán.
Isten ajándékának tekintem,
s ha a rossz követ, el kell viseljem.
Hol lakik a zoknimanó,
zoknikban bujkál a faló?
Zoknit eszik reggel, este,
ettől jó neki a kedve?
A fának igazság a fény,
és csalás az éjszaka.
Nyaranta ünnep a nappal,
és csupán gyász a tél.
Zöld tojást rakott anyám.
A sikertől, mint széltől, óvott,
Hogy faberge én ne legyek.
Anyám sokszor kacagva mesélte, ha zúgolódtam,
csecsemő koromban sokszor derékig "kakis" voltam.
Aprócska gyermekként azt is igen gyakran hallottam,
ne legyek rest, és hajlítsam meg a pihent derekam.
J. S. Bach
Felzúg az orgona, komor a hangja,
A hallgatás rémisztő két hang között.
Hömpölygő hullám az égnek ütközött,
Mígnem a lelkem végleg elborítja.
Kifényezett gondolatok hónalj
várótermeiben kezekkel átfont,
vak hitben támolygó emberi sarj,
sekély vízben hányadszor lelsz zátonyt?
Az alkony álmosan terülve szét,
igézve hömpölyög le egyre csak,
fölötte fáradó azúr az ég,
alatta halkuló a forgatag.
Egyszer volt, valamikor réges-régen,
hogy hatalmas hó fedte a földet,
violin sivított, tán fogát fúrták,
mély álomból törte meg a csöndet.
Születésnapomra
Friss, üde tavaszok, érett, forró nyarak,
hatvan évem alatt gyorsan elszaladtak.
Szerettem-e mindig, a sors nem kérdezte,
minden jóságát, szépségét elém tette.
Érdeklődsz irántam,
már régen nem láttalak.
A kölcsönös érzés mégis megmaradt.
Meghatározó szerepet töltött be az életemben a főváros
enyém az utca és a tér
a város minden falevél
velem sétál az ősz a tél
nyáron visz a menetszél
Anya szép volt ott, a halvány pirkadatban,
patyolat-sóhaja visszahozhatatlan -
arcomra, hajamra oly gyengéden landolt,
mire a napsugár ezüst tincset kontyolt