GePir kedvenc versei
Értelmet veszít lassan a múlt is,
jövő csodája kit sem érdekel.
A tét: megtudni, kik voltunk s lettünk,
mert innen már nem az ész mérlegel.
Reggeli fohász
Egy újabb évet
hozzá kell tennem
eddigiekhez;
még egy évvel
öregebb lettem.
Az idő átfordította a naptár lapjait,
de kora reggel talán tél van még kicsit.
Meg-megáll a csend a fagyott faágakon,
megtörik rezgése a magas házakon.
Erdő szélén három
kicsi bokor arról beszélt,
a nyuszi hozzájuk betért!
Jó lenne sokszor egyedül lenni,
a csendben egy kicsit elmerengni.
Útra kelek én, indulok,
oda biz újra eljutok,
ahol mindig oly kék az ég,
amilyet nem láttam már rég.
Jobbra-balra ringatózva
száll millió hópihe,
nézem lágyan, elfogódva,
hogy hullnak a földre le.
Visszajött, s tudja, gyűlölik,
miért nem őt vitték a frontra,
Itt van - akár, ha leköpik -
amit ígért, azt betartja.
Milyen csodálatos, szép a természet,
mező, erdő ezernyi színnel éled,
s mit gondol az ember haszontalannak,
munkálkodik ott csendben, láthatatlan,
segítik egymást mélyen, vagy föld felett...
Végtelenbe folyó, véges
csókod lázban égő, epekedő,
liliom időtlen hajnalokon, ó, be ékes,
borzongató homály ölelte, elcsent
káprázat, mézédes, sose múló varázslat.
Bús tekintetű,
pusztuló szerkezet...
meg-megújuló
fecskefészkeket
vigyáz málló vakolat.
Ki festi mindig meg
a kék eget,
vagy ki pingál rá
ilyen, olyan felleget?
A harcos amazon!
Az első levél mosolyt hozott.
A másodiknál kicsit fogyott.
Napfény helyett felhős az ég,
Szép szeméről eltűnt a kék.