Guliver kedvenc versei
Hajnalpír csóvája kerget
sok-sok álomtalan percet,
"rohanva végzetébe már..."
fény éjsötétet felzabál.
Én vagyok a kulcs,
ami nyitja a zárat,
magam feloldása
csak belőlem árad.
A népszokásnak híven én is behódoltam,
újév hajnalán kómásan fakanalat ragadtam.
Finom kis lencsémet boldogan kavartam,
hogy majd szerencsémet lencsevégre kapjam.
Író legyél, ha hiszel magadban, és
Gondolatod értelmes szavakba vésd -
Mondta tanár s barát fanyar szájszéllel -
"Eh, mit törődöm az ilyen beszéddel."
Szívem dalát messze viszi a szél,
Csókod édes, bonbonos méz.
Csendben sodródok s égek fáklyaként,
A hold követ mindenhová árnyékként.
Korszakértő
Megint eltelt velem egy év,
Új tavaszom megélem én...
Időm szűkös - de nem bánom,
Szép kikelet az én párom.
Elmém ma akadozva eszmél,
s csak bambulok magam elé;
a vén bokrot az ablak előtt
ma szél cibálja,
s hideg szellő
felhőt libbentve
rideg hiányod
rongyérzésekbe rejti.
(HIAQ)
Marcangol fájdalom,
Csatát vív szív és értelem.
Egál! Győztes nincsen.
Az előbb még itt voltál
Igaz azóta eltelt ötven év
Oly édesen hazudtál
Mint sómázban a méz
Záhonytól keletre
egekből hegyekre
árnyékot bólogat
viharos alkonyat.
Szolgaságunk idejében
Minden ember csak beszélt.
(Petőfi Sándor: Márciusi ifjak)
Örüljetek, kérlek, mindennap egymásnak.
Mert röpke a létünk, nagyon gyorsan múlik.
Sajnos ez a rendje ennek a világnak,
későn döbbenünk rá, amit kéne tudni.
Reng a föld,
reng a föld,
vérvörösre vált a zöld.
Őszi napsütésben Visegrádon járok,
fent a fellegvárból vén Dunára látok.
Ragyogó az idő, felhő nem zavarja,
őszi falevelek hullnak az avarra.