HanyeczKaroly kedvenc versei
Bach prelúdium és fúga szól
megnyugtatóan, csendben.
Hallgatom kissé feszülten,
telefonnal kezemben.
Ma is vígan köszönt rám az élet.
Rigófüttyel jön felém a reggel,
ablakomon rám kacsint a fénye,
és csiklandoz sikamlós meleggel.
Föllapoznak mindenféle rossz és jó érzések,
véráramot sodornak az erős gondolatok,
átfésülnek a tóparti nyárfák és kőrisek,
s én szeretem e lomb szűrte, színes árnyalatot.
Tükörcserepek
Hűvös a hajnal, a nap már fenn ragyog,
tűnik a sötét, minden újraéled.
Vár már a munka, a tevékeny élet,
és aludni térnek minden csillagok.
Nem idegen a szerelem
az örökké forgó lázviharban,
amikor önmagam keresem
valóság szakadékaiban.
A féltékenység csigaházába bújtatott
önző napokon
szeretni valakit mindig van alkalom.
Altatódalt fütyül a szél este.
Ragyognak a csillagok az égen,
Hold a Vénuszt táncra kéri éppen.
Elpihent a város, nyugszik csendbe`.
Egyszer majdnem apa lettél, a gyermeked már megfogant...
Van neve, mégis idegen kórság.
Egy alakváltónak nevezném,
mely diffúz és zavaros szétszórtság
bennem és rajtam... úgy levetném,
s szeretném, ha már magamra hagyna,
vagy megnevelném, de idegen.
Pirkad a hajnal,
bíbor a táj.
Fecske cikázik,
hazatalál.
Hiszek a mindig kimondhatóban,
a fenséges és magasztos jóban.
Hiszek az álmodozó önmagamban,
a két kézzel megfoghatóban.
Nyár jegyezte el a tavaszt,
árokban virágzik a kankalin,
lihegő tűzben ég a nap,
gyümölcsöt érlel fák ágain.
Természetesen és
könnyen jön a szó,
jön, ahogy az eső,
a fagy, a hó,
a gondolat nem perzsel,
nem éget, mint a nap,
egyszerűen csak fényt
és meleget ad...
Gondolatok gyűjtés közben
Szemezünk: az idő meg én,
gubbasztva egy domb közepén.
Megálltak napok meg órák,
utat visszafele róják.
Menned kell, pedig sötét árnyak dacolnak feletted,
gonosz lidércek követnek, előtted felhők feketednek.
Menned kell, tudod, pedig vihar közeledik,
menned kell, noha lábad alatt az út is repedezik.
Játékos őszi napsugár
táncát járja
a szőlő ruháján,
édes csókot lehel
a szemekbe,
minőségi bort
alkot kedvére.