Hero kedvenc versei
Hajdan nem volt fals átirat,
szívekben élt a fő erény,
gyertya égett, meg áhítat,
és költőt szült a költemény.
Meghitt ősz is messze illan,
közelgő tél szele itt van,
néhány fürt szőlő még áldás,
fűszálon remeg a váltás.
A borostyánkő legendája
Szénült réteg védte. Tenger kimosta.
Kőbe zárt napfény. Hajdan ősi gyanta.
Vak az idő: oda a szép, a gyatra.
Nincs vátesz. A jelennek egy a sorsa.
Örök Remény polcát festem zöldre.
Anyám szép hitét rakom legfelül.
Indul a nap, akár az egyszeregy,
talán egy-két felhő még ingatag.
Hamvas szilvák kék égbe ringanak,
a hajnali pára is mennybe megy.
Költészet Napja köszöntése
Nincsen kor és nincsen évszak,
égethet Nap, lóghat jégcsap,
ülhet fákon levél-rozsda,
szél szabdalta, eső mosta,
madárdalnak egy a titka,
nem zárhatja be kalitka.
Gyere, tavasz, álmodjunk úgy, mint régen!
Legyél végre üde, friss és illatos,
a Nap is, akár a sárga villamos,
csillag-csengőivel játszik az égen.
a távol ma még színarany Babilon
de bárányfelhőn jön már a büntetés
s tűzben játszó üvegtenger az égbolt
Kandallótűzben
parázsálmok lobognak,
hosszú még a tél.
Fellegekbe emelt
szerelmed, Kedvesem.
Keresem a válaszokat,
százszor kérdezem önmagam,
miért búsul most a szívem,
miért nem vagyok gondtalan.
Csupán a sok apró véges ketyeg,
az űr nem bajlódik órazajjal.
Sopánkodnak homokóra-hegyek,
ha a múlás sörényükbe szabdal.
Trallala, trallala,
Ratata, tamm!
Így szól e dallam,
Hát halljad szavam!
Egyszer volt, hol nem volt, no, de mit is beszélek?
Így igazából csak mesék kezdődnek.
Amiről most szó lesz, az nagyon is valós.
Hát újrakezdem én a mondatot.
Csillagkoszorút fon az éj,
ha szemébe könnyeket csal mindaz,
mi lelkét bántja vaksötét éjszakán,
s bár tépné szemét fel,
akár egy végtelen pillantásra,
de már messze szaladt minden,
mit egykoron magunkénak hittünk...