K.Roland kedvenc versei
Vonaton ülve hallgatom,
ahogy ritmusra kattog a kerék,
tűnődve nézem, önfeledten,
ahogy szalad felém a vidék.
Kacat vagyok egy rohanó világban,
Egy szürke színű tömegcikk,
Bár lehetnék színes szivárvány,
Felhő közt ívelő vidámság...
...Én voltam a kóbor öröme,
Az olcsó dohány lelkemre fagyott.
Nem voltam reményszikra,
Se kellemes slukknak íze,
Csak reménytelenül elnyomtak
Egy pohár állott vízbe.
Nem írok himnuszt soha.
Az ódához gyenge a hangom.
A dicsőítést a harangszónak hagyom.
Hol vannak azok a víg napok,
Mikor arcunk úgy ragyogott, akár a csillagok?
Tavasztündér kibontotta a rügyeket,
mindenki buzgón intézi az ügyeket.
Mi még az őskorban voltunk szerelmes`,
Volt fehér blúz és újságszoknya, selymes,
Nem volt senkinek okos telefonja,
De volt vágyak-szőtte álmok szezonja.
Hajnalban jött madárfüttyel.
Nem törődtem én az üggyel.
De aztán megéreztem,
eljött hozzám, s nem véletlen.
Sokszor nézem
Az óriási körhintát;
És rákívánkozom,
Vizsgálom forgását.
Mivé lennék, ha nem lennék
élő Isten mása,
szeretete nem sodorna
égi magasságba,
süllyednék a föld mélyébe,
és ott pokol várna,
ha a szívem a fényébe
nem lenne bemártva...
Keserű csókod szájíze
Állatok vagyunk
Állatok is végtére
Szürke felhők ázott köpenyében
vízcsepp-orgonán
gyászos melódiát komponált
a vigasztalan, üres perc.
Utolsó lélegzet hangja volt a terc.
Leszállnak új éjszakák ködei az ágyra.
Misztikus varázsvizek szürke szempilládra,
A kezedben a könyv, s démonok, lidércek
Járnak táncot benned, és én félek.
A világ most lecsendesedve elnémul,
szeretet felvirul vagy velünk elpusztul.
Itt az idő, hogy mélyen magunkba nézzünk,
egymásra figyelünk, vagy fontosabb pénzünk.
Lágyan libbenő árnyak közt bolyongó.
Kétségbeesetten segélyt kiáltó,
Magányos lány állt rengeteg közepén,
Ösvényt keresett az élet peremén.
MINDENnek végén,
A SEMMI kezdetén.