Kalmar_Sandor kedvenc versei
Ha valakit igazán szeretünk, boldogan nézzük szárnyalását.
Segítünk elvágni minden földhöz kötő láncát.
Kalitka ajtaját mi magunk nyitjuk meg előtte.
Még ha rettegünk is, hogy elrepül örökre.
Csak ketten vagyunk itt, nem hall minket senki.
Ittlétünket a kétely s dac körüllengi.
Beszéljünk most kérlek, nyíltan és őszintén,
Hullámzó közös jövőnk roskatag szirtjén.
Mutatod a világnak léted ablakát.
Tényleg nem érdekel, hogy mi van odaát?
Mi van a fényes, messzi kirakaton túl?
Mi az, amitől a lelked megvadul?
Íveken emelkedünk egy szintig,
Ahol a tudomány már elakadt,
Ott a hit és a gyönge szeretet,
Mely mély érzésekből fakadt.
Jer ide ölembe, álomszép hercegnőm,
Álmodtam az éjjel terólad, megmentőm.
Nem voltam rab, de már a raboddá tettél,
Óh, szívembe szerelemmagot vetettél.
Közeleg szeptember, a röpke nyár ismét véget ér,
remélem, eme versem egy napon majd utolér.
Tán elér hozzád, de vajon meglágyítja szívedet?
Én próbáltam, de nem tudtam megérinteni lelkedet.
Rám borul az éjszaka, de nem jő az álom,
régi, kedves arcod a szemem előtt látom.
Járom eme utam, mely a semmi felé visz,
tudom, hogy bennem már senki sem hisz.
Cseresznyefa virágát fújja a szél,
egy kósza szirom az arcomhoz ér.
Boldogság, merre jársz? Fordítsd felém arcod!
A remény végső szikráját bennem csak te tartod.
Oly rég volt, hogy láttalak, már nagyon hiányzol,
túlságosan messze vagy, szinte nem is látszol.
Tükörsima utak a hegy oldalán,
kanyarognak sziklák és fenyők között...
Sír a kedvesem
Szomorú szerelem, sír a kedvesem,
Gyors körforgása a múló életünknek.
Az évek itt gyorsan repülnek,
Nyomunkban új generációk születnek.
Szomorú szerelem, sír a kedvesem.
Egymásba futnak a folyók,
mert a vizek ragaszkodók:
ér és patak együtt menve
folyik bele a tengerbe.
...éjsugár lövellt az égre,
s beszórta csillagokkal
fejem fölött a végtelent.
Azokról szól, akik elvesztették párjukat
Ki látott már égig érő szerelmet,
hol sírva eszi kenyerét a szeretet.
Elmennék én tehozzád, de az élet visszatart!
Szívemnek bús dobbanása elapaszt.