KonyaK95 kedvenc versei
Behunyt szemű csodák múlnak, elszálló gondolatok
Vakít a sötét,
Csak magam vagyok, magam vagyok.
Este van este, van, aki nyugalomban.
Én meg csak nézem a Napot, mosolyomban
Látszik szeretetem, mit érzek iránta,
Lemenése közben csakis őiránta.
Hosszú-hosszú holnapok,
Még rövidebb tegnapok.
Délibáb húzza a "mát" előre,
Az a kötél végén táncol,
Zúglódva, nyüsszögve.
Az erdő fái ketté válnak
Utat nyitnak Őrá várnak
A virágok lehajtják fejüket
S visszafojtják lélegzetüket
Az állatok elbújnak a sötétben
Tűz gyullad a hegy tövében
S dübörögve közelít valami
Az esőn kívül mást sem hallani...
a másodikon ördögöt űznek
szar ez a lét
és a távoli
mennyei álom-ikon...
Az üvegcserepek
egymás mellé állnak,
felkelnek,
majd együtt újra
egy egészet alkotnak.
Ablak vagy, kétszárnyú ajtó,
száz szobád fala vigyáz,
egekben él egy varázsló:
tárd szíved, tárd, kitárd!
Miért nehéz az embernek kifejezni önmagát?
Miért érezheti barátja mellett mégis a magányt?
A homokpart mellett egy tenger fészkelt,
hol az ember némi életet észlelt.
Ránézésre a vízfelület az úgy szép,
ha azúrkék
színezete hullámos és habzik -
nem férnek meg rajta tehetős lagzik.
Tegnappá foszlik a szürke kis árnyék
vérvörös lábakon jő a sötét
ilyenkor mindig a magasba szállnék...
Andalít a föld zenéje,
Mély, ködös, sötét moraj,
Gyertyafény mosolyg' az éjbe
S üde rózsaolaj.
Üdvözlégy! Itt jó kézben leszel,
Új helyedre hadd kísérlek el!
Hűvös, sötét? Ne törődj vele!
Királyoknak sincs különb helye.
Hátra dőlök a pamlagon,
Olvasok, s közben hallgatom
A zenét, s már nem folytatom
A könyvemet félredobom.