Krisztins kedvenc versei
Ha nem süt majd a nap, s
minden szép elmarad, és a végtelen
tüze elalszik, a lényeg akkor majd igazán látszik.
Táncot jár a karnison lévő függöny,
régen rárakott fa pattogó hangja hagyja el a kályhát,
vad kapirgálás hallatszik a padláson, s csapdossa
a feljáró ajtaját a szélnek vándora.
Egy könyvből, egészen pontosan az egyik oldalából
téptem ki ezt a rágós gondolatot, ez fürkészi
kegyetlenül a szavaimat. Olykor a nyelvem is felhasad...
Egy szelet csokit magamhoz veszek,
beleharapok és elmélkedek,
ámulatba s szerelembe esek.
Úgy lennék valaki, aki ha ordít, sincs hangja,
akinek ha láza van, sem fekszik dunyhába,
aki másképp halna, mint ahogy él,
akinek nem elég egy régi kép.
Téboly
...a fáradtság a szemem sarkában szúrta a bőrömet,
reggel hat sem volt még, valószínűleg ezért lehetett,
hogy semmire nem tudtam gondolni, csak a már égő...
Folyóként ömlik a gondolat, és
olyan útvesztők közé sodródik
nap mint nap, amiből nincs kiút.
Hat a rendszer minden pontjára,
lassan és biztosan rombol.
Olyan sokszor volt már így.
Ezt te tudod a legjobban, hogy
olyan sokszor volt már így.
A pokrócomba tekert tej - ma nem bírta
ki az ülés próbáját. Ez megváltoztatott mindent,
amit arról a pokrócos tejről gondoltam.
Hideg volt a ma esti takaróm,
olyan dermesztően hideg, hogy
szinte belefagytam az árulásba,
mikor ledobtam magamról.
Emlékszel még a tejfogadra. Tudom.
A fájdalomra is, amikor elvesztetted, és
egy új vágta át ínyedet. Az első.
Emlékszel még a horzsolásra. Tudom.
A múlt héten egy sötét szobában
voltam egy tükör előtt. Egy fekete
széken előttem ült egy fiatal nő -
kávébarna vállig érő haj, halvány,
rózsaszín ajkak és arcán vörös
ragyogás. Ezt láttam a morzsolt
tükörből belőle, miként mögötte
néztem abban a sötét szobában.