Lisztecske kedvenc versei
Illatos kert a május, hidd el, nincs párja,
Megújuló virágözön a természet csodája.
Vadul tör elő az élet ifjú forrása,
Magával ragad, s szíved e ritmust járja.
Összeszáradt szívem érleli a bánat.
Szürkületkor járom a szorító tájat.
Éjszakai árnyaktól rezzen meg síró lelkem.
Én vagyok az, ki rettegve feleltem.
Amikor vihar félelmet keltő tüze éget,
A villámok oly ritmikusan jelennek meg az égen.
S mennydörgések szimfóniájától reng messze az avar,
A belül tomboló orkán ennél százszorta felkavar.
Életkép
Törékeny madárka,
hová lett a szárnyad?
Tündöklő tollaidat
levágta a kánya?
Isten nélkül semmivé
lenne az életem,
Ő teremtett, s egyedül
kegyelmében létezem.
Őrangyalom, kérlek taníts, hogy bízhass bennem,
Védelmezd, ne hagyd kialudni csillagfényem!
Miért legyek jó, ha közben mások nem jók velem?
Ha jó akarok lenni, csak keserűség terem.
Talán van még hátra pár nyomorúságos telem.
Talán vár már a kiásott hideg, komor verem.
Gondolatok kattognak fejemben, rengeteg,
nem enged felejteni, rájöttem, szeretem
mindazt, ami te vagy, mindazt, amit képviselsz,
mindezt neked, remélem még elviselsz.
Sok-sok próba, min átvisz az Isten,
azt gondoljuk sokszor, vége soha nincsen.
Nem ígérted:
Megvédelek a fájdalom kínjától!
Olyan, mint pompás virágszál az én Uram!
Imádat, hála, mi bimbóját kibontja.
Hiányzol, mint didergő téli hajnalon
napsütéses égoltár,
süvítő szél helyett kandalló.
Émelyítő köd után az idő, mely ha pusztít is,
nem delel, nem vár,
érintésed kín s fájdalmas jajszó.
Az ég köntöse szélén
feslésnek indult a ma,
rongyosan, vörösen
virít át rajta a Nap.
Csonkán, fél lélekkel,
Elfeledett erővel,
Kit szolgálhatnék mást,
Kitől kapok biztatást,
Börtönömben felismerem,
Illatát is megszenvedem,
Ilyet ki adhat nekem?
Én az asszonyt látom benned,
Gyermekeim anyját,
Ki maga köré gyűjtené,
Jó pár gyöngyszem fiát.
Álmodj csak, Kedves, míg mellettem alszol,
álmodj, amíg bennünk csend honol.
Látom az álmod az álmomban élve,
hallom a dalt, mit szívünk remélhet.