Marimama kedvenc versei
Lám, mennyire levertté is tesz
egy ilyen bús, ködös téli nap.
Szeretnék élni egy boldogabb világban,
ahol az emberek nem élnek viszályban,
élni a Teremtőnk-adta szép világot,
legalább részét, a megmaradt szilánkot.
Elmentek mellettem az évek.
Kellett, hogy velük együtt lépjek,
Az is, hogy megelőzzem őket.
Darumadár egyszer régen
integetett fent az égen,
messzi-messze a fű zsenge,
tartsak vele, azt üzente.
A karod, mely egykor ringatott... merev,
mint ajkad, mely bölcsőm felett dalolt,
lecsuktad óceánszemed, örökre le,
nem hoz már a vörös hajnal holnapot.
Már gyermekkorom óta állatbarát vagyok,
hűséges énjük bennem tiszteletet hagyott.
Úgy érzem, sok ember vehetne tőlük példát,
legelsőként a békés életnek fortélyát.
Ősi ösztönbe merített lúdtoll
Kanyarítja a tisztelet szavát,
Közben attól fél, hogy elveszíti
A papírral vítt hasztalan csatát.
Rímes mesét írhatok?
Megírták már a nagyok...
Ám ha kértek, megírom én,
az lesz ám csak a nagy poén!
Ha füledbe beoson,
fejedben lesz műsoron!
Várod már, hogy hazaérjek?
Él emléke még az éjnek:
mikor csendben odabújtál,
a takaróm alá csúsztál...
Itt a Földön viharfelhők gyülekeztek,
benne lévő sötét erők körbevettek.
Lecsapott oly hamar a változás szele,
amely felszínre hozta a félelmeket.
Esett a hó... januári éjjel
fekete gyász fehéren érkezett.
Tudtam, hogy jön, itt volt az a vészjel.
"Így ért a hajnal", mondták részvéttel...
Leporolnám gondolatomat,
de száradt sár van rajta.
Átfestették szivárványomat,
bűzlik, mint erjedt alma.
Megint a fogadalom
az új év küszöbén,
új kezdet, újabb viharok,
s csak lengsz a semmi ködén.
Amikor durvul a szó, meg a közbeszéd,
és őszintének lenni lassan önveszély,
lelkileg is elbizonytalanítanak,
a kaméleon-képpel kimondott szavak,
akkor vedd elő a félretett könyvedet,
olvasd a szépet, ne sajnáld a könnyeket!
Hó nélküli reggelen
ritkás köd szitál,
lenge szellő nesztelen
tavaszt imitál.