Martonpal kedvenc versei
Villámos, mint az angyalok,
anya, én olyat akarok,
(na, jó: szeretnék, jól tudom)
lepke-haj lebben vállukon;
hajnalig, míg a pirkadat,
bekopog, s fények ringanak,
mire az árnyék tovalép,
olyan lesz bizony: csodaszép.
A tél lassan visszavonul,
helyére a tavasz indul.
Kiszorítja tél hidegét,
szórja a nap sugarát szét.
Elmúlt végre a hideg tél,
Kiskertemben varázslat,
Tavasztündér már ideért,
Földből csal virágokat.
A hajnali nap fényével
Felröppennek a sirályok.
Jönnek a sármunkás, vályogvető cigányok.
Mezítláb taposták a sarat,
Kemény a munka, de a szegénység marad.
Isten hozott, drága Dominik, téged,
A teremtő áldása kísérje minden egyes lépted.
Veled a földre egy új remény érkezett,
S máris szebbé, élhetőbbé tetted az életet.
Kinek jó ez...
mindig harcolunk séma,
tedd a szívedre véres kezedet...
mit hagyunk hátra, mocskot és szennyet,
s leégett tájat, csonka füzeket.
Vajon lesz-e olyan öregségem,
mint egy színes rét,
aranyló nyár olyan szép,
mint egy őszi táj?
Szépek vagytok ti, új márciusok!
Makrancosak, téltúlélő vágyak,
faggyal birkózó, feszülő rügyek,
virágnak vetett hófehér ágyak.
Szép vallomás, jó az esküm,
Zsír illata, mint a parfüm.
Omlik, ropog is a szájban...
Gyere, szítsd fel a tüzet, hadd lobogjon,
Szívem szívednek szonátát dobogjon,
Perzselje fel testem lelkem tiltott vágya,
Borzongassa bőröm ujjaidnak tánca.
Míg dobban a szív, addig nincs vége,
éld az életed, a gondjaid tedd félre.
Tavasznak ébredező világában
virág-gyökeret serkent a napsugár,
ébred az élet a lélek parazsától,
gyengéd ölelés kábító madárdaltól,
szemedben az újra és újra, derekam...
Amikor egy beteget látogatsz,
néki ajándékként életet adsz.
Egy apró kis reményt, mit tőled kap,
akaraterőt, mely egyre apad.
Süt a nap, mégsem trilláznak a madarak.
Jeges szelek pásztáznak csupasz ágakat.