Meroni kedvenc versei
Futnak az évek, elszáll az élet.
Megállítani te sem tudod.
Gyűjtsd hát a szépet, mindent,
mi éltet, lelkednek vigasztaló!
Tudjuk, bennünk a gonosz.
...küzd a jó és a rossz. (?)
...bűnhődik az emberiség. (?)
Sötétség útján tévelyeg!
Világomra vetett szürke ködben
lomhán tapogatózok az őszben.
Jeges élet, távolodó léptek,
két út közül magához melyik vesz?
Csodálom a rét virágát,
Aranyeső gyenge ágát,
Bölömbikát nádas mélyén,
Fürge nyulat erdő szélén,
Rozsda-barna őszi fákat,
Szinva parti rozzant házat.
Lehet-e állatot igazán szeretni?
Szabad-e sírjánál könnyeket ejteni?
Nem tudom elhinni, hogy végleg itt hagyott,
Hogy picinyke teste, mint a jég, megfagyott.
Emberek vagyunk sok hibával,
Időnként botlunk vagy tévedünk,
Nem törődünk a más bajával,
A más igazában kétkedünk.
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
nem kéne megszeretgetned végre?
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
hogy hajtsam hozzád fejemet,
ha három balta csüng hajamban?
Használj sorkizárt formát,
hagyd a mintát, a profilod,
mit az egyenlőtlen hosszú sorok
rajzolnak a papír szélénél.
Uram, adj egy jelet, mert fájó a lét,
ez az őrült világ már túl sokat vét.
Miért engeded, hogy ez történjen?
Tán haragszol? Tényleg nem értem.
A szembeszéllel nem lehet beszélni,
legyen bármily vad és kemény a hangod,
szavad hamar konok képedbe törli,
nem respektál se érdemet, se rangot.
Kinek és mit írok, nincsen abban kényszer,
én biztos nem leszek érettségi tétel.
Nem fogok követni semmi algoritmust,
főleg, mi lelkemtől egy idegen stílus.
Apa, miért mentél el,
neked már nehéz volt az élet,
összeszedtél sok betegséget,
mi tönkretett téged.
Karcsú, fehér húsú, büszke platánfa
arany ruháját bozótra szórta,
háncsgöncét - trehányan - mellé ledobta.
Kócos fészket ringat kopasz ága...
számtalan elvet feladtam a múltban
vágytalan voltam de hittelen soha
hányatott sorsomban lassan elmúltam
váratott magára jövendő csoda
Mindennapok
Ne
ígérj,
szeretet
kapjon rangot
ezen a Földön!