MotoszkaDaniel kedvenc versei
Gyümölcsök édes nedvének tüzes árja,
vagy emberi lelemény fenséges csodája?
Mi ez a szédítő, fenséges, magasztos párlat,
talán az Isten adta e nedűt ennek a világnak?
Füstfelhők szállnak Ukrajna felől,
Hozzák a hírt a háború felől.
Golyó-ütötte sebeken a fájdalom könnye,
Borzalom és félelem, életek omlanak össze.
Szirének éneke varázsolt belém tavaszt,
Százezer öleléssel érzem, magához ragaszt.
Vidám, szép napokat vártam,
De szomorú napok jöttek, s itt hagytak a sárban.
Mélyre zuhantam akkor, s már nem maradtam állva.
Sikátorok meggyalázott ősköveit koptatom,
fájó csend ül a sokat látott, kopott tűzfalon.
Keserédes homályt fakaszt a fekete éj,
egy elhalt sikoly immár megnyugvást remél.
Bölcsesség köve titokzatos, néma
Nem kürtöl szerte talmi igazságot.
Tanítvány fülébe a csend bölcs világot
Ültet hang nélkül titkos anatéma.
Az idő fogságában
Bujkál a hold a tolvaj éjben,
Árnyékon fut a gyenge fényben.
Vándorszekerek nyikorognak,
Vérszínű pipacsok hajladoznak.
A gyűlölet tengere mos
minden partot,
immár parttalan a gyűlölködés -
s mert átok sújt a Földön
minden sarkot,
reményünk sem maradt, hogy
lássuk a holnapot.
Jöjj, kedvesem, messze még a reggel,
ringass el engem szerelmes öleddel!
Sóhajoddal ölelj, hogy az ne fájjon,
legyen puha párnád éjszakai álmom!
Csillog a szemében minden nő titka
Szemmel verő, édes boszorkányfénnyel.
Égeti lelket vággyal, tűzzel, vésszel -
Ártatlanul, mint kinek keze tiszta.
Elmondanám tán, ha lennének szavak:
Nap tüzeként szívemben égő lángot,
Lelkemben őrzött, áldott imádságot,
És hogy istennőként bálványoztalak.
Kristályszívem néked adtam örökre
Lágyan simogat a szél,
Élünk egymás szívbilincsén.
A két szemed éji csillagként ragyog,
Ha rám tekintesz, én oly boldog vagyok.
Reszket a szívem, ha kezem a válladhoz ér,
A legszebb álmom vagy, ha látlak, elmúl` a tél.
Szeretlek én, amíg élek,
Ha látlak, kinyílik a rózsa is a réten.
Platánok nyári lombjai alatt
Csillagsugárban fürdött az este.
Sétáltunk, s kezem kezed kereste;
Csendes örömben örök pillanat.
Van az úgy, hogy elfárad már a lélek,
és visszatérne az égiek népes seregéhez.
De valami mindig űzi még, és hajtja,
mert a test örökkön csak őt akarja.
A Fehér csendben hópelyhek szállnak,
Az elrepült időkön éveket lezárnak.