Motta kedvenc versei
Gyerekfejjel szebbnek láttam
még akkor én a világot,
sok mindenre nem is vágytam,
csak majszoltam a kalácsot.
Hallgatom a patakot
Ahogy csobog a hegyoldalon
A Hold fénye megcsillan rajta
Szemed tükrét láttatja
Egy darabka kő a vízbe esik
Fodros mosolyod megjelenik
A csillagok fénye simogat...
Sok-sok évvel ezelőtt egy fogadalmat tettem,
bárhová visz utam, nem feledem, hol születtem.
Útszéli, csengős kereszt
lassan az enyészeté lesz,
csengőit rég elfújta a szél,
vadrózsaág csúcsáig felér,
körbeöleli a Megfeszítettet,
ne lássa Őt gúnyos tekintet.
Mit, kinek és miért is szóljak?
Pereg a perc még hasztalan,
csak lassan lepnek el a hű szavak,
és zúgnak, dúlnak, szólni akarnak,
megríkatni, kérni, érezzem én is,
ne csak megértsem őket,
mert bennem csicsegnek,
és vágynak kibújni nékem...
Itt élünk egymással holnapba zárva,
Roskatag, mennydörgő égbolt alatt.
Ahogy nehéz esőkkel reánk szakad,
Egyként sikoltunk félelemtől ázva.
Emlékszel, milyen a hajnal itt, Nagyváradon,
mikor az első napfény simít a válladon,
és lopva oson fel majd a szőlőhegyekre.
Mondd, emlékszel még az itthoni reggelekre?
Újra lélegzek!
Elmúlt a nyomás...
Újra érezlek!
Az élet megy tovább.
XXI. Epigramma
Mennyire büszkén les Tatabányának tetejéről,
Hosszú szárnyaihoz mekkora test adatott!
Égkék
Gyönyörű szemed óceánkéken ragyog,
Mikor meglátom, a szívem nagyon dobog,
Láttam szemed kékségét és szád mosolyát,
Ez hozta el nekem a harmóniát
Ablakon kinézve az éledő fényeket várom,
a korai hajnalokat gyakran megcsodálom,
friss arcát mutatja eltűnő éjszaka álma,
nyugalmat talál, ki a várost így is látja.
hamuszín
arccal fázom
kérlek
add rám a
kabátom
szél fú`
eső ver
takarj be...
Poros úton poroszkál,
Elköszön a délibáb.
A hétszínű szivárványt
Nem látod eső után.