Motta kedvenc versei
Ha béke lenne, megpihennék,
ha csend lenne, verset írnék.
Vadvirágról, mesés rétről,
viharról vagy lenge szélről,
tóról, mit elfed ó-arannyal
vérző felhőkkel a hajnal,
templom-csendben szőtt imákról,
orgona síró daláról...
Nyitott szívvel vágyni a tájat,
újralátni bérceket, fákat...
Napsütötte, mély völgybe nézni,
géned gyökereihez térni.
Ha visszakapnám a pillanatot,
mely rég messze jár, de megadatott,
ma táplálna új, és újabb remény,
mint valaha volt, az út elején?
Sokáig sírtam, bömböltem, ordítottam,
Mint kisgyermek, aki nem kapott nyalókát.
Búcsúztató
Hajdan egy életet kölcsönkaptál,
időd lejárt, így visszavétetett.
A gyötrő szenvedés immár nem fáj,
opál-homályán szemed búcsút int,
s lelked fényben, mennybéli úton jár.
Nem tudtam levenni szemem a fáról,
arról a zöld csodáról, mely lombja.
Kérgében olvashattam a világról,
s eszembe jutott, hogy e gondolat mily tompa.
Ahogyan a hajnal derengésre vár,
hegynek az ormán sűrű felhő száll.
Mi az öröm?
Ha egy édes gyermek kacag szüntelenül,
mindenkire nevet; soha veszteg nem ül.
Valamit előkap, arra is ránevet,
s mulattatja magát rendületlen.
Éjjel, ha felnézel az égre,
arra a csodálatos kékre,
fel-de-reng egy foszlány,
a véletlenek folytán
hon-vágy fut át szíveden,
és át-jár minden sejteden,
túl, túl ezen az életen,
ott van hon-od éden-ben...
Repedt rögből a szomjazó giliszta
vizet kutatva kidugja fejét,
tüzes naptól csupasz bőre kiszáradt;
föld alá bújt mezei egér.
Mint gyermek - ha utazik vasúton,
Tapadó homlokkal ablakon
Csak szeme jár, nincs másra gondja.
Varázsos monoton uralja.
Tűz a Nap, csalogat,
kert és mező hívogat,
Nyár illata kavarog,
a jókedv ma kézen fog.
Vagy látni?
Láttátok már a vadat megtartó erdőket?
A fákat, a lombokat s legelőket?
Láttátok már a szép mezőket?
S a szép otthont takaró tetőket?
Ma lehet, a fehér is fekete,
Tán a tűző napnak sincs ereje,
Árnyékot vet a sötét gondolat,
Színek nélkül éled a napokat.