P.Brook kedvenc versei
Engem sem öleltek.
Bennem nincs is pátosz.
Elmúltam már negyven,
nem rázom ágyrácsom.
Jól szeretni nagyon nehéz:
kincs a gyermek, mégsem övék.
De mit adnak, nem is kevés,
kísérnek a lét örömén.
Örökké - az egyik pillanat. Majd sírás evilágiak között.
Így indul az életünk. Testesül a lélek, anyagba költözött.
A Nő
Halvány sarló ékköve az éjjeli égboltnak,
Fénye különleges a ragyogó csillagok közt.
Karcsú alakja incselkedőn hajlik, célozgat...
A reggeli Nap ígéretes mezben.
bőség kosarában dagad a semmi.
Köpésálló plakátok lengedeznek,
mélázva, milyen a másiknak lenni?
Mosolygok Rád. Azt mondod, hogy kinevetlek.
Pedig a szívem örül, látja a lelked.
Szemedbe nézek. Azt mondod, hogy vizslatlak.
Pedig a szemed mélye bódít, elringat.
Szólok hozzád. Most azt mondod, hogy gúnyollak.
Pedig a némaság dermedt zaja olvad.
Megírhatnám,
hiába szólt rájuk istenük, hogy hohó,
már az első emberpár is vak volt. Mohó.
Ördögére fogta, s elveszett az Éden,
így űzettünk ki a jóból réges-régen.
Isten kegyéért Ábel füstje szállt égig,
Káin dühe kísért a ma éles késig!
Aranylón ragyog a nap.
Ragyognak a sugarak,
Bíborköntösben a hajnal
Melegen életet ad.
Kavicsok göröngyén gördül a talpunk, hupás az út,
Van éles, van gömbölyű közötte, tán hullámvasút.
Hova lépek, én döntöm el, vagy dönt helyettem a vágy,
Amely, ha nem a szívből érkezik, mindent felzabál.
Isten hozott szép múlt, régi, nagy vágyak!
A szürkületben alig-alig látlak.
Egykor Nap szárnyai nyárban a hévnek,
hova lettetek színei a fénynek?
Aranyfényű, kéklő bájjal toppan be néha az élet...
Sírni ma nem tudok. Élve, égve,
vízre feküdve csak álmodozok,
itt vagyok, itt vagyok élve, félve,
fekszem folyó csendes vizére.
Látja, néz a semmi, nem érzi senki.
régi naptárlapozó
A léthajnalok ígérete éden,
tejfehér emléke még emlő-meleg,
hol lágyan ölelő idő szendereg,
porosodó aranykeretes képen.
Ne számláld éveid, arcodon ráncokat,
mosolyod szívedből add oda másoknak!
Eltűnőben van már télnek
A didergő, fagyos képe.
Tavaszanyó előlépve,
Előbukkan Napnak fénye.