Pera76 kedvenc versei
Megremegett testem s jégcsaptükrében
egy álom szivárgott a létem felé.
Tudósok állítják:
a világ végtelen.
Az idő múlását
emberi értelem
szükségből használja
véges létezésen.
Vad, viharos orkán dúl bennem,
ahogy hullám veri a szirtet,
odacsapott hajók roncsain
fúriapolipok leskelnek,
villám sújt a felhők résein,
mellem a Zordonnak feszítem.
Gyöngyházkagylóban ring a lelkem
Szelíd, hullámzó érzelmeken.
Tűnődő napvilág dereng,
madárdalba vegyül a csend,
szellő cikázik lelkemen,
kávém illata tovaleng.
Kis, talpalatnyi csend, mi elvarázsol,
Röpít messze nagyváros zajától.
Jöttem, mert vágytam már béke szigetét,
Erdő öleli szívem melegét.
Árnyékhálórajzok szobám falán.
Megfejthetem titkuk egyszer talán.
Megfejthetem végre, miről szól az éj,
mikor csendesen zizzen a holt falevél.
Az aranyfámnak levelét
idő és szél egyszerre lopja,
lebeg a szépség szerteszét,
indul a báj, marad a rozsda.
Olyan éles ez a pillanat,
Mint a borotva,
Mely a bőrbe hasít,
Karcol a hajnal...
Partra vetett halként
vergődnek a napok,
tátog a kiszabott idő,
már nincs bocsánat,
nincs feloldozás,
arcod sötét holdként
lebeg az űrben,
és nem hiszed...
Kilesni kár volt az ablakon,
tudhattam úgyis, hogy azt kapom:
gomolygó szuflé szürke fákon...
Ez csak egy helyzetkomikum
S most épp nincs erőm kertelni
Mert már ez is lassan olyan
Mint minden reggel felkelni
A következő holnap is
Gyors minden heget felszabott
Így hát maradok a tegnap
Egy épp lappangó tetszhalott...
Vaskos akaratom szél tépi, dúlja,
és bűvös reményem ismét hibázik,
magamra maradtam, magamra újra,
elmém ötlet-vetése meddőn ázik.