Pera76 kedvenc versei
virágoskertben
kócos hajú kicsi lány
rózsákhoz beszél
Isten tudja, mit akartam...
- kitakartam, kit akartam.
Fölkapta egyszer Isten a Földet,
azóta ujja hegyén pörgeti.
A tegnapot a ma zabálja meg,
és mint holnap, böffen föl neki.
Szeretlek,
ahogy tavasz a tobzódó életet,
amint játszik vele millió képzelet,
ahogy a nyár az arany búzamezőket,
mint éhező a szívből adott étket,
ahogy az ősz a bronzszínű köntösét,
megőszült fa minden lehullt levelét.
én a fenéért sem tudom magam.
arrébb rakni se odébb hajítani.
csak elbújni de úgy.
belül azért mozgat.
nekem nem kell semmi más
csak te meg én
és semmi más
a kicsapódó hamuba felületes
nyomokat téblábolni
hólyagosra égetni a talpaid - forráspontig
áthallani a hőséget
majd párafelhővel ellehelni
az azt hinnéd havat ami felfelé oson
ráizzadni és besüppedni térdig
rájönni hogy az agyad barázdáiban...
eső után merészkedtem
csak ki beszippantani
az esőillatot pont
mint régen
belenyúltam
parányi testemet könnyen nyomott
árnyékká zúzta a nap
tudtam a bányatavak tiltott területek de
az elhagyatottnál caplattam megint
köveket rugdosva
csak az enyém rikítottam
gyíkként kúsztam a homokdűnéken
ott voltál te is...
letapad a szemem a fák
hosszú kérgére
ember: abból a sejtből
a többiek majdhogynem
a liget másik feléből
ők is sütkéreznek...
Ami nincs, az nem is lehet itt lyukas.
Kizárt, hogy átlátni, mint az ablakon.
Ott nincsen tér, sem idő s kósza utas,
a képzelet erőlködik csak nagyon.
Megérdemli korán kelni,
s egy rigóval énekelni,
éjsötétben, pitymallatban,
öltözködve virradatba.
Azt hisszük: rend.
Minden gördül.
A vénült tér
belegörbül.
sárga virágok
csak neked nyílnak
az örök szerelmünknek
Sose értette, mit kértem,
váltig szükségem van rája,
lehajolni nem bírt értem,
mégis felemelt a bája.