Pesterzsebet kedvenc versei
A mesémet, hogy is kezdjem el,
Tán az udvart gereblyézzem fel?
Vagy ugorjak fejest a kádba?
Csajokat várok délutánra.
A reggel még nyalábnyi fény,
de a függönyön áthatol.
Szememben pillog kis remény,
már ölelném is át vakon.
Földünk sebekkel van tele,
s nemcsak éjjele fekete,
megcsapta a halál szele,
itt a gyógyítás ideje.
Nyomot hagyni a forrongó világban
tettekkel vagy szavakkal, egyre megy,
Legyél ott mindig egy utolsó imában,
és leld meg benne saját istened.
Május szórja nevetve illatát,
örül, vár, kit, mikor, hogyan hat át.
Kerít hozzá hány virágos rétet,
illatos bokrokat, mennyi szépet,
virágpor lepi körbe a fákat,
egész természet űzi a vágyat!
Ne menj, kérlek,
Nem létezhet az a vész, mi utolérhet.
Aranyló fák ágain, Vénusz tengerén,
A lét határának kezdetén.
Asztalos Tamás (flagranti-poeta)
Mesés érzés visszatérni a természetbe.
Mintha újra születnénk az ősi bölcsőbe.
Így tehát szabadban mindenki boldogabb.
Lelkünk boldogsága itt a legcsodálatosabb.
Mi
sírunk,
nevetünk,
bút örömmel
együtt elűzzük.
Legenda születik
Hideg fényt szórt a hajnal,
Hűvös november volt.
Bíbor éjben aludt a népünk,
Nagyon nagy szegénységben éltünk.
Nem vittem sokra eme földi létben,
Hatlovas hintó nem ringat az úton.
Nem lett huszonegyem, megálltam húszon -
S nem hittem, jutalmam nyerem az égben.
Rohan az idő
Kezdetben csak tejfehér a világ,
nincs az agyban még emlékezet,
sok sírás, hol a szónak nincs ragja.
Később kerül rá az ékezet,
de kapaszkodik a kéz fény után.
Dalolj, lantom, mondd el a világnak,
Mondd! Hogy nagyon nagyot hibáznak...
Azt, amit te akarsz, azt akarom én is,
eddig nem akartam, most akarom mégis,
mindent megcsinálok én, hogyha te vezetsz,
mert nagyon szeretem, mikor engem szeretsz.
Millió szempár fürkésző tekintetében
talizmánt csillant az elveszett pillanat.
Benne élünk álmaink édes bűvöletében,
és számoljuk, hányszor megy le a Nap.
Mit adhatnék útravalóul neked?
Élj, s álmaid el ne engedd!
Legyen bármilyen zsenge-gyenge szárnya.
Tanítsd repülni, míg a próbát végül majd kiállja.