Petranagy kedvenc versei
Te sem szólsz, és én sem mondom...
olyan konok, bántó a csend,
és fájón szúr néhány ponton,
a szótól is visszarettent.
Nem nevettem őszintén az utolsó nyolc évben,
talán csak párszor, de azt is vétlen.
Hallgatom és látom a viccet, talán mosolyt csal arcomra,
de már nem nevetek, és nem is tudom, mi az oka...
Négy fal, amely körülzár.
Tudom én, hogy mire vár.
Nincsen innen többé kiút,
Nem nyerhetek így háborút.
Mindig azt hittem, hogy az élet egy játék,
Hogy, ha rét lenne a bolygó, mezítláb járnék.
Hogy egekig másznék, ha lenne egy létrám...
testem a teste
arcom az arca
én vagyok a démon
aki megszállva tartja
Belülről mardos a fájdalom mérge,
kívülről hullik a lelkem kérge.
Rothadó fa vagyok, de még állok,
fúrogatnak a férgek, ordibálok.
Nem érti a világ, miért akarsz szeretni.
Bolond vagy talán, hiszen ez nem ér már semmit.
Hiába szeretsz, ha nem szeretnek viszont.
Magányodban roskadsz így is, úgy is itthon.
Mely lebeg előttem s csodálom.
Mily csodás álom, elixírem mindenáron!
Ámulok s képzelgek, magaslatokat érintek,
Fejemben a filmszalagok megelevenednek.
gondolkodom...
Mi az életem célja?
Teszem fel a kérdést magamnak naponta...
Tükörbe nézek és nem tudom, ki is vagyok,
nem sírok, de a szemem már nem is ragyog.
Lelkem cseppenként folyik ki,
a szellemem egyre szomjasabb.
Túlvilági démonok nyáladzanak...
...mindig csak vétkezem.
Bántott a világ,
én pedig bántom magam,
szomorú minden szavam.