Petranagy kedvenc versei
Te sem szólsz, és én sem mondom...
olyan konok, bántó a csend,
és fájón szúr néhány ponton,
a szótól is visszarettent.
Nem nevettem őszintén az utolsó nyolc évben,
talán csak párszor, de azt is vétlen.
Hallgatom és látom a viccet, talán mosolyt csal arcomra,
de már nem nevetek, és nem is tudom, mi az oka...
Mindig azt hittem, hogy az élet egy játék,
Hogy, ha rét lenne a bolygó, mezítláb járnék.
Hogy egekig másznék, ha lenne egy létrám...
testem a teste
arcom az arca
én vagyok a démon
aki megszállva tartja
Belülről mardos a fájdalom mérge,
kívülről hullik a lelkem kérge.
Rothadó fa vagyok, de még állok,
fúrogatnak a férgek, ordibálok.
Nem érti a világ, miért akarsz szeretni.
Bolond vagy talán, hiszen ez nem ér már semmit.
Hiába szeretsz, ha nem szeretnek viszont.
Magányodban roskadsz így is, úgy is itthon.
Mely lebeg előttem s csodálom.
Mily csodás álom, elixírem mindenáron!
Ámulok s képzelgek, magaslatokat érintek,
Fejemben a filmszalagok megelevenednek.
gondolkodom...
Mi az életem célja?
Teszem fel a kérdést magamnak naponta...
Tükörbe nézek és nem tudom, ki is vagyok,
nem sírok, de a szemem már nem is ragyog.
Lelkem cseppenként folyik ki,
a szellemem egyre szomjasabb.
Túlvilági démonok nyáladzanak...
...mindig csak vétkezem.
Bántott a világ,
én pedig bántom magam,
szomorú minden szavam.