Rai kedvenc versei
Rakoncátlan szellő szalad,
csúfondáros, ha rám kacag,
mosolyával az ördögnek átad,
ma simogat, holnap támad.
Fellegekben járó lelkem, mondd!
Hányszor hullt arcom verítéke megalázva
Vergődéseim füstködébe!
Európa földjein és a világ tájain
Népem rozsdás bilincsbe vert lélekkel él,
Megalázva földi rabság részéül.
Nincs mit erre mondani...
Most kimegyek, s pont t`án
Lehet, örülni fogsz a spontán
Találkozásnak.
Cipőn ragadós sár a bánat,
a lépést is nehézzé teszi,
a lélek még cipeli a vágyat,
szív már észre sem veszi
Ősszel még egy kicsit árnyékol a lugas,
meghúzódni alatta jó, amíg nem csupasz,
hamarosan megszólalnak égi kürtök,
sárgulnak már, lassan beérnek a fürtök.
Megérkeztél, oly rég nem láttalak,
Kinéztem ablakon, úgy vártalak,
Szívemben végtelen él a remény,
Ablakomban pislákol gyertyafény.
Valahol a messzeségben, hol más még nem,
Egyedül a parkot jártam,
Távol a világ zajától éreztem jól magam,
Majd egy padra ülve csodáltam fényedet:
Köszönve neked, Istenem,
Hogy mindennap a Holdra tekinthetek.
Vártalak, s Te nem jöttél,
Égi fényként röpültél.
Jött a tavasz nagy ricsajjal,
Napsütéssel, madárdallal.
Követte őt a nyár, a hős,
A fényes, a nevetős.
Körülölel lágyan a tó,
Csendes vize nyugtató.
A sok hullám fodrozó,
A víztükör csillogó.
Mikor írok, égig érek.
Megérint az örök élet.
Éledeznek langyos szelek,
fecskésednek a reggelek,
gyolcsán a kék bódít eget,
szárnyak szabdalják szüntelen.
Kalandot keresek a létben,
de roppant nyögvenyelős,
mint halott az életesélyben,
senki sem talál felelőst
Szabad a szívem, meg tiszta,
Égbe vágyna repülni vissza,
Vissza a magyar őshazába,
Mely tán kulccsal el van zárva.
Kiabálsz, mégsem hall meg senki,
Szaladsz, de mégsem jutsz tovább.
Nézel, s mégse látsz odaki,
Lelked sosem volt ennél árvább.