Rai kedvenc versei
Vajon mitől kerül felül ma is
bizonytalan jövőnknek érzetén
a most maró lidérce? Mint kavics,
cipőmbe költözött, megérzem én.
Vajon létezik-e fájdalom, vagy az egész csak képzelet?
Hidd el, minden azon múlik, miképp szemléled az életet.
Idősek támasza
Nagyváros kórháza
időpontra fogad,
mindenki maszkjában
áll "ritka sorokat".
Neked, mit jelent?
Oly kevés, szinte semmi.
Ha minden felhőtlen?
Sólyompár kering a mező felett,
csak vitorláznak, szárnyuk nem mozdul,
zsákmányra lesnek az éles szemek;
lesz, kinek sorsa végzetre fordul.
Madár, dalolj, hisz dalolás a sorsod,
dalod növeszti lelked szárnyait!
Gyilok-világ felett is úr az élet,
szállj akkor is, ha töviseit féled,
s megnyitja majd előtted ágait.
Egyetlen hét előtte, de engedtessék meg nekem,
a következő versem témája most mi más is lehetne.
Igenekről írok, sorsunk határozó szavakról,
arról a megható, szép szombati napról.
Gyere, Anya, játsszunk még,
Hisz még nem vagyok fáradt.
Miért megyünk haza, ha
Még oly sok gyerek játszhat?
Nézem a város forgatagát,
Jön egy ember, ahogyan lóg rajta a nagykabát.
A fa ágai búskomoran hajolnak le,
Az élet közepén, mégis az élettől elrejtve.
Magamról
Lehet, sokan rossz embernek néztek,
A jó emlékeim mind a tűzben elégtek...
Senki nem tudja, mi zajlik körülöttem,
Hogy hányszor, de hányszor összetörtem.
Hová tűnnek el az árnyak,
ha nem fújja el őket a szél soha?
Üdítő élet kinn az udvaron.
Nicsak, nicsak, egy sárga, kis virág
fűszálak közt bujkál, rám mosolyog.
Élettel teli újra a világ.
Évszakok köre
Tompulnak most már a nappali fények...
Egy nyári nap:
csodás,
naptári önámítás.
Gyülekeznek a fellegek,
kóbor szél porfelhőt ereget.
Éled a remény -
idő-alagút végén
dereng már a fény.