SAROLTA55 kedvenc versei
Áll egy templom a kis domb tetején,
Körötte rég elhervadt a vetemény.
Elhagyták régen, az enyészeté lett.
A zord idő játszmáján ő vesztett.
Lassan elmúlik a feneketlen idő
Lassan mindenki elhagy! Leomolnak az évek.
Már nincsenek tépő szelek, nincsenek kísértések.
Már lassan eltűnik minden, a szélvész is elcsendesül,
lassan nem marad senki, aki átkarol s ölembe ül.
Hadd hajtom fejemet ide a válladra,
emlékezve sok szép, régmúlt pillanatra.
Oly jó ilyen csendben hosszan megpihenni,
tudva, hogy életünk csupán egy mákszemnyi.
A kék égbolt dísze, éke
minden szárnyaló madár,
a látványa elkápráztat,
légörvényben hogyha száll.
Tavasz van, és erőst harsogó élet.
Mi benn magányban éljük napjaink.
Egykor, hajdanán a vágyam volt,
az újkori csodákat lássam,
míg meg nem ismertelek Téged.
- örvend a szívem, rád találtam -
Szeretet
Telnek hónapok,
szállnak a sóhajok,
hosszabbak a nappalok.
Leng, zeng, cseng
a kis lélekharang,
giling-galang,
hallgasd csak, mit sugall,
égi malaszttal
oltárnál marasztal.
Ez több, mint szerelem:
ez gondolat...
Hajnali séta juharfák alatt...
galambszárny rebben...
párák... permetek...
hullnak a fáradt, őszi levelek...
Kopog a cipő, újak a kövek,
néha az idő is megszépülhet.
Nézem, az emberek jönnek-mennek -
vannak, akik vakon közlekednek.
Van a sétány,
Már ott sétálsz,
Lépkedsz... lépés
Követ lépést.
Az idő, mit tenyerünkben tartunk,
amit az életre kölcsönkaptunk,
mint a homok, úgy folyik szerteszét,
s elfújja apró szemeit a szél.
Elhevertem fürge kis pataknak partján,
sütött a Nap, bárányfelhők játszadoztak;
láttam paripa formáját, lett oroszlán,
hívtak játékra, kedvemre álmodoztam.
Kedves "poéta" társam, én nem haragszom,
nevedet nem írom, tudod, rád gondolok,
ki lenyúltál egy versem a Facebookon,
magad dicsértetted vele a Poeton.
Anyám homlokán sűrű gondfelhő ül,
már fiatalon őszbe borult a haja,
a múltban élve siratja rossz sorsát,
bár tovább léphetne, ő mégis ott marad.