Sashario kedvenc versei
Könnyező, haldokló csillagok,
Mondjátok, hogy óh... én ki vagyok?
Csak hulló csillag a kék égben,
Vagy törmelék a semmiségben?
Sötét felhők gyülekeznek fölöttem,
egy ismerősnek hitt személy állt mellettem.
Az idő szakadt hálóján át vissza kukucskálok... látlak már!
Szemedben még ott ragyog az a furcsa fény,
rám nézel ráncaid közül...
Alkonyba fordul a tér,
haján dicséri fényét a rónaság.
Derékba törnek a vén,
tó mellé tűzött kőrisfák.
Régi tél, régi ünnep jut az eszembe,
Amint Szent Karácsony ünnepe közelge.
Havas utakon szánkó csöngedez,
Betlehemi ének este lengedez.
Remény foszlányain tekergő,
megállva merengő,
arannyá dermedt
emlékfonál.
Elment ő már rég,
el sem köszönt tőled,
mindig mosolygott
és azt mondta, szeret.
Egyedül a sarokban
minden nap belefullad
egy magányos dallamba,
bárki bármerre halad,
nem hozza el azt, ami
meggyőz, mi megmarad.
és vannak pillanatok,
mikor már csak
a könnyek maradnak:
önmagad választott
börtönében maradsz
csendben, magadnak.
Messze jársz, csak az álmok érnek el,
Találgatom, valóban létezel?
Vagy csak magamban teremtettelek,
Szabadon hagyva képzeletemet.
Vigyázd lépted náluk járva,
Hisz egész évben üzentek.
Elhalkult árnyak megfakult fénye
Tűnik elő az éjben
Visszafojtott könnyek tengere...
Itt vagyunk és látod, ma rád emlékezünk
Elmentél és tudjuk, nélküled már más az életünk
Felneveltél minket, mint az igazi apánk
Ott voltál mindig és tudtuk, vigyázol reánk
Nevettünk együtt s nem mutattad, ha fájt
Egy öreg rock n`roll könnyesen magasra szállt
Hamar távoztál, de reméljük hallod a szót
Hogy szerettünk szívből, ezt vidd, mint útravalót...
Van egy lány kinek élete szörnyű
De nem kért mást csak életet, ami könnyű
Mert nincs már számára remény
Hisz az élet vele kőkemény