Sebi kedvenc versei
(A görög tűzvészben elhunytak emlékére)
Vörösen izzik a szomorú pirkadat,
a lángok elől menekül egy kis csapat,
de már körbe vannak véve,
nincs kiút a menedékre.
Mint égi őrző-angyalod,
őrzöm álmod, én angyalom,
ráncot simítok homlokon,
sosem leszek a démonod.
Kedvet kapott a rigó
Lefújni egy meccset,
Táncot jár a holló,
Egy dalt pöfékel,
Egyre jön alkony,
Búsan búg a gerle.
Eresz alatt csendben
a vén gerenda alá
sárból tapaszt fészket
a molnárfecskepár.
Megfordult a fejemben, hogy a Napon átmászok.
Fekete-fehér létrán - boldogan szundikálón.
A közepén végül megállok, s "Hahó"-t kiáltok.
Lopott szavakra vár kíváncsi, kék pillantásom,
Kezemben gyűrött, szép prométheuszi világok:
Végtelennek tűnő, kietlen, csúszós hegyláncok,
Kudarcra ítélt, gyönyörű, feneketlen álmok.
Megtaláltam, ki vigyáz rám,
Mert Te nem tudtál már.
Szüntelenül szenvedtem és szüntelenül álmodtam,
Remény nélkül reméltem, hogy elfeledem arcodat.
Bár szétszedné a lelkem, ha idegennek látnálak,
Nem lenne kiút, mert újra beléd esnék.
Szeretlek megismerni,
szeretlek megkedvelni,
szeretlek nevetni hallani,
neked szerelmet vallani.
Reggel 8 órakor elmondanám, hogy fontos vagy nekem.
De csorba esik a büszkeségemen.
Ne kérdezd, honnan jöttem,
Nézz jól a szemembe,
Benne van az életutam,
Tekints mélyen a lelkembe.
Szeretnélek a tenyeremen hordozni,
Téged örökkön-örökké imádni.
Új útra kél egy csillag a földi égen,
Máshol talán nem ragyog ilyen szépen,
Vigyázz reám, és ne engedj el sosem
Vigyázz reám, hogy a jövőd szép legyen
Bocsásd meg elrabolt ifjúságod,
hogy életem életedbe vágott.