Seeman kedvenc versei
te butácska picinyke ember
ne azzal törődj mi lesz velem
bárhogy végződik kettőnk harca
én azt biztosan kiheverem...
Temetőcsend ölel körbe,
könnyeket hullajt ez a nap,
a múlt él, csírája összetörte
szívem - időnként kifakad.
keresem a szavak helyét
megmondanám hova tegyék
elrendezném szépen sorban
még a szél se tudná jobban
fújná erre fújná arra
lecibálná betakarna...
Nagyon rég történt ilyen utoljára
Velem. Hidd el, nem akartam azt, hogy így
Legyen. Mégis féltékeny vagyok, s irigy
Arra, kiben ver szívednek szívpárja.
Talán valaki lelőtte a Napot.
Szíve és lelke kemény kővé fagyott.
Nem érzett még soha igaz szerelmet,
Ilyen huncutságra neki nem tellett.
Nos, lehet, túl rég írtam utoljára,
Az élet nem áll, elrohan mellettem.
Szabadon zuhanok. Szárnyam fejletlen...
Orromban érzek egy édes illatot,
Melyre bús szívem oly vadul kalapál...
Elindulok egyszer, mindent itt hagyok.
A vágy vezérel, remélem, rád talál.
Tudod, megesik, hogy csalnak az álmok,
Hogy semmi nincs úgy, ahogy lenni kéne.
Ha megálmodtad, most tegyél is érte!
Holnapodat a Sorsra bízni átok.
Éjjel, az Álmok szép országában
Alszik a vágy puha vánkosában,
Tegnapi lányok angyali illata...
I.
Sétálni mentem
vissza soha nem tértem
önmagam rejtélyes
elmébe vesztem...
Az életünk vicc az egész,
csak te kimondani is félsz.
Egy kis pont felrobbanása
univerzumunk születésének nagy durranása?
Dalol a madárka,
csodás hímje várja:
tollát illegeti
szép mátkája.
Kell valami, amibe kapaszkodjak,
egy kimoshatatlan emlék, fénykép,
amit a szem fotózott: boldognak,
valami hely, behatárolt térség,
hol áll az idő, a fa sem korhad,
fűben fekszünk, s nem okollak
semmiért.
Nincsen kenyér, üres a gyomor.
Mondd, mit tegyek, kedves nyomor?