SemperAugustus kedvenc versei
Tudom, hogy szeretsz,
Néha mégis kételkedem,
Hisz nem tehetünk
Semmit a távolság ellen,
Ami köztünk van,
Három ország az nagyon sok,
S nem hisznek bennünk
Az emberek, az okosok.
Drága kisfiam, csodálattal
nézem rólad e fényképet,
oly égszínszép szemeiddel
az élet jelenét fürkészed.
Víg szüreti dombok árnyékba dőlnek,
s míg hordóidba csurran a színarany,
a hegytető, lásd, kopár, virágtalan:
felfal mindent a földillatú tőzeg.
Szóból ért a magyar ember,
de hallgatni meg arany,
időd annyi, mint a tenger,
ha nem te vagy az alany.
Eltűnt a hajnalok fénye
Jő a hajnal havas esővel, széllel, faggyal,
Hideg ágyakban fetreng az élet, száll a sóhaj.
Kopott, kormos serpenyőn üresen kong a holnap,
Rozzant szekéren eltűnt egy korszak.
Egy pillanatra bambán pillogott,
rámeredt hát egy lehajló fűzre.
Ki adja ránk cifra maszkunk,
létünknek óvó fátyolát?
Ki mondja meg, hogy meddig élünk,
és hogy mi van odaát?
Tegnap bezárt, ott a plomba,
szél bújik a galléromba,
Hold még pöffent, pipál ködöt,
majd továbbáll - elfüstölög
Egyszer majd elmegyek,
ha meghív a távol,
intenek nagy hegyek,
semmi meg nem gátol.
Szélcsendes tájon, víztükrön simaság,
Békésen napfürdőzik egy libapár,
Tollazatuk a tó partján szárítják,
Szárnyaikat szelíden szétnyitják
Látod, megint hozzád írok,
pedig a galaxis úszó
szigetei közé nem jut el
a hangom, míg te ott ülsz a
kéklevelű fák között,
és hallgatod a szférák...
Réten átsuhanó szellők borzolta fák ölén
alszik már a tűz perzselte nyár.
Emlékeim szitáló harmatködén
még ölel egy fáradt napsugár.
Poéta vagy küldetéssel,
letilthatják minden szavad,
bátran küzdj a szembe széllel,
nálad a toll, ne hagyd magad!