Sirius kedvenc versei
Nézem a holdat,
Látom a múltat,
Mi elszakít minket,
S felszakít itt bent.
...Egyenesen a szívembe,
És a nagy fájdalomban
Halkan, lassan omlok össze.
Lehullik a levél,
Elhervad a virág,
A fájdalom egyre nő.
Fájdalmas könnyek,
Összetört szív,
Ezt hagytad magad után.
Fagyos tél van itt benn,
Itt benn a szívben,
Szétfagyasztja teljesen
A magány bennfentesen.
Voltak szebb idők,
S jöttek helyette rosszak,
Voltak szép álmok,
Mik meghiúsultak.
Egy megtört szív bolyong a sötétségben,
Egy szív, mely már nem lesz olyan, mint régen,
Egy megtört szív, ki keresi a reményt,
S e megtört szív nem találja a helyét.
Nincs kiút, sötétség,
Félek, örökre elvesztem,
Már csak emlék a nap,
Halovány emlék a napsugár.
Szalad a világ és szalad az élet,
Szaladnék én is, de egyedül félek,
Magamra hagytál s nélküled olyan más,
Olyan félelmetes e nagyvilág.
Uram! Úgy vélem, Ön fennhordja az orrát...
Miért jó az, ha csak csillagot lát,
s az apró porszemet már meg se nézi,
pedig útját az kíséri.
Hallgatag volt
a folyó már: üres partján
haldoklott a nyár.
Csak kóboroltam
céltalan; a varázsnak,
tudtam, vége van.
Mi lappang a hallgatásban?
Ordító vád, szilaj harag
elhalt sóhajok, mint földre hulló dallam
sebek, mik sártól fertőzöttek
vagy csak halkan álmot sző az elme?