Sun68 kedvenc versei
Még zöld az árok,
szép őszre várok.
Nem ijeszt a drukk,
ha szól a kakukk.
A temetőben
Mondd, anya!
Minek van a temető,
miért jövünk ide?
Kinek hozunk virágot,
ha nincs itt senki se?
avagy nélküled
Hideg lett, ugye, te is érzed?
Fák takarják a fázó földet,
aranyló leveleiket átadják a szélnek.
Riogatnak menekülő felhőket...
...önsorsborús alanyunk szemtelen` sok örömöt él át
Most, hogy végre kristálytiszta minden,
a redőnyt párkányig engedem.
Kint lehet világos, de itt nem!
Hallgasd az ütemet öklöző szívemen!
Mikor a hangok csenddé válnak,
Csendben követnek fények, árnyak,
S ahogy bennem halkul a csend,
Mintha lehullna földre a Menny.
Mindig légy becsületes, mondogatta apám,
Hogy jó szívvel feküdj le, ő ezt hagyta rám.
Esni fog, hamarosan bekopog az ősz,
már avarba bújnak a fakó szárnyú lepkék,
Elalszanak a fák, s a múlt kicsit elidőz,
fáradt vándorként cammognak az esték.
Tél lett, mire észbe kaptam,
mit sem ér a kapkodásom.
Fagy szorongat, jég alattam,
azt, mit adtál, most kiásom,
ez maradt csak, nincsen másom,
s egy sosemlesz folytatáson
elmerengve itt vagyok ma,
s mintha minden felragyogna.
Csendben etet a szeretet,
megrebben szótlanul,
nem oszt vigaszt, se sebeket:
táplál gyanútlanul.
Kenyér színű az ég alja.
Héján halvány lisztköd árad.
Friss, ropogós és félbarna,
Felhők morzsaléka szárad.
fiamnak
A fiam arca egy alagút,
ami ha sötét is, a végén
ott a fény. - Tudod, apa,
vannak bajok, és ezért
vagyok olykor szerteszét.
Csak egyetlen órát vihessek
magammal a kacagó nyárból
oda, hol téli ködök lesnek
s már lopakodnak fáig fától.
Ahogy nézem, magam látom.
Hozzám bújik, ölel, átfon,
könnyen veszi be a várat,
ahogy szeret, ahogy árad,
ki belőle s belém bújik,
át a bőrön, le a húsig...
Feltámadott. A sír üres.
Hideg, esős vasárnap reggel.
A csődület ideköltözött
ácsolni új keresztet...
Ott honvágy a dajkája még a kisdednek,
tenyérbe szakadt szálkák viszketnek,
s a faragott tölgy járomcsontú taták
messzilátón hunyorognak át
a táposokra. Kazlakban ott az élet,
még keresztelik kérgét a kenyérnek,
múltmorzsák hullnak a tiszta
abroszra, s a mindent vissza...