Szabika kedvenc versei
Hogy ki vagyok én?
Csak egy csepp a tengerben.
Zavaros, ködös vizeken evezve csendben.
Sötét csillag az égen,
elbujt már réges régen.
Azt a csillagot
lehozni én nem tudom ...
Úgy szeretnék gyerek lenni,
felnőttek közt ténferegni.
Csekély múltam, gyermekkorom
elhanyagoltam oly nagyon.
Falevélen az erezet,
kavicsok ezüsternyő alatt.
A parton itt nem rezdül semmi,
a hullámzó víztömeg magával ragad.
Drága Tigris Cicám,
Elmentél, itt hagytál,
Szívembe napfényt
Bárcsak még hoznál.
Vidám zodiákus kőbabonák
Csak bolond fut a kaptatón!
- sugallta egykor nagy Platón,
a szép kő csillag gyümölcse,
írta le az ókor bölcse.
Utca sikolya,
villamos zötyög.
Tömött sorokban
utas is köhög.
Pózok és görcsök, békés virágfejek,
beleolvadok ajkad hidegébe -
vagy a derűs bizonytalanságba,
sarjad és vegyül el üres szemébe`,
mint agyunkban a rajongó öntudat,
csupa kémiai gyök vagy kötés,
ahol holnapot előz a gondolat,
de megbotlik lépcsőfokán az ész.
Öreg ladikomba lassan víz szivárog,
partról integetnek bokrok és virágok.
Evezőmnek nyele fényesre van kopva,
a kikötőláncot valaki ellopta.
Jóízű nyár
csatangolt
úttalan-
utakon,
kövér
arcán
mosoly
ült.
Eldobod-e, mit Isten adott?
Három hegyet, Dunát, Tiszát?
S mindazt, mit szép hazád rád hagyott,
Nyelvet, rónát, szelíd tanyát?
"Megüzenem a violáknak,
Hogy még ne hervadozzanak,
Bár vége maholnap a nyárnak,
És kisebb körben jár a nap..."...
Égi tükörképében fázik a tenger,
akropolisza fölött hamisul a fény.
Összetört amfora-lelkű ma az ember,
sok új hazát keresve vakon útra kél.
Mit kopácsolnak odakünn? - kérdi a betyár.
Bitódat, te jómadár, így szól a foglár.
Búnak ereszti fejét a betyár.
Hát legyen akkor, ami elmúlt, visszasírni kár.