Szaksz_Vanessza kedvenc versei
Az ökölvívás fiatal áldozatainak emlékére
A kilenc menet nagyon megviselte,
Egyik szemével csak résnyire lát,
A teste mintha ólomból lenne,
Kapott ütésektől forog a világ.
Azért játszom, hogy éljek,
És azért élek, hogy játsszak.
Kábult Isten falra köpött,
Kaján mosollyal arcán az Ördög.
Csendes, téli estén, földi létem végén
Emberi alakot öltött az utolsó remény.
Egy tovapillantás tengerkék szemedbe,
Kart karba fonva vezettél a mennyekbe.
Gondolatom repítem fehér alapra.
Van, aki ezt művészetnek hívná.
Írok, és nem gondolok a holnapra.
Versem a lapot szólítaná.
Csónakban ülve a tó közepén
a reszkető Hold fénye pásztázta a partot,
olyan volt, mint egy égi tünemény,
ahogy kedvesem végig a karjában tartott.
Aki anyává válik, az örökre az marad,
még ha időközben, több év is elszalad.
Álmosan, csendesen borult rám az este.
Ugyanúgy, mint régen, a békét keresve.
Áldlak Téged, Uram,
hogy egyengeted utam.
Köszönöm, Uram, Néked,
hogy elémbe küldted.
Telt hamutartó, púposra rakott,
Dekkek álmodnak hamu ágyamban.
Kiürítem hetek alatt egymásba égett,
Szürkésre festett menedékem.
Immár csak öreg kőbe vésett név,
Szürke falakon egy halovány kép.
Szívéből vésett márvány monolit,
Emlék, mit utódainak hagyott itt.
Apa és fia botorkálnak este
hazafelé tartva, utat keresve.
Boldog ember a festő,
ki a színkavalkád rabja.
Ül a képráma előtt,
ecsetjét fogja s vonja.