Szentes kedvenc versei
Hívlak,
amikor a bánat udvarában jársz.
Mosolybokrétát lengetek
igaz arcú, suttogó szélben,
időben, térben
hozzám már közel állsz.
Elmondhatom, merre, milyen úton járok,
de nem ugyanaz, ha a te lábad fárad.
A szeretetet nem pótolja semmi
Lehetsz milliomos, lehet zsáknyi pénzed
- lehet a másikat kevesebbnek nézed.
Lehet, hogy kincsekből építed világod,
de ez illúzió! Egyszer majd belátod.
Rá gondolok már napok óta,
szemem előtt egy furcsa látomás:
felsír a hegedű, és egy régi nóta
Apám baritonján üzen ideát.
Testemen érzem az ódon illatát,
lejártam azt, mit szabtak hajdanán,
emlékek törnek fel - már amik bírnak -,
fönt a csillagok csendben hazahívnak.
Ha egyszer eljönnél hozzám,
s jöttödet előre tudnám,
várnálak...
Bárhonnan jöhetsz, itt vagyok...
Sötétedne? Lámpát gyújtok.
Várnálak...
Kacagó, víg szellő
illatokat kerget,
akác és orgona
versenyre is kelhet.
Élj úgy, hogy:
Áldják majd a kart
Mely téged ringatott!
Áldják majd az emlőt...
Sötét az alagút, de a távolban fények,
- a műtőasztal körül kattognak a gépek -,
álmok gyötörnek, a szíved sem pumpál,
a határon innen vagy, de lehet, hogy túl már...
Hogy mi marad ezután? Mindvégig tudtuk:
semmi. Díszletek mögé rejtett szegek.
A hallucinációs rohamok élményküszöbein
elvágódott való jajszavai: a versek.
Volna-e kedved játszani vélem,
nyújtod-e szíved, mint karikát?
Mert belefűzném én is a kedvem,
rajta simulnánk nézni a mát.
"Sötét szín izzik, vékony vonal indul,
Az ébredő kert formát bontogat,
Az ében tömbökből merengve mintáz
A halk fény rózsaujja lombokat..."...
Karácsonyi dalt súgnak a fenyvesek,
csillagot hazudik a csendes éj.
Kopott botomat biztatom: - Ne félj,
amott emberek laknak, tán kedvesek!
Rám szállsz, mint álomillatú alkonyon
a kábítón fűszeres, zsongó világ.
Belepsz és betakarsz, csüngök ajkadon,
eggyé válok veled, szikrázó virág.
Szabad gondolatokról-szabadon
Minden elszárad egyszer, ami kinő:
apokaliptikus lovasként vágtat az idő.