Sznearanka kedvenc versei
Értekezlet,
Szóból kazlat
Hord össze a nép,
Mutassa, elméje ép
S mily okos,
Lelkesedése hány fokos,
S közben tényeket feledve...
Hol voltál, apa, mikor kicsi voltam?
Sok időt töltöttél nehéz munkádban,
Mire hazatértél, betakart az est,
A pinduri lányod elszenderedett.
A gyógyító erő, mely benned is leledzik,
ne becsüld le képességét, csak neked segít.
Emlékeim, mint két tükör,
egymással szemben a falon,
ha belenézek, végtelen szobát látok,
s benne végtelen a plafon.
Érzem még? Vagy már lassan pusztulok,
míg nézem hosszan a sok csillagot?
Érzem az estét, a reggeleket,
szeretem egyszer megszült életemet,
mint tiszta tónak hűs csöndjét itt belül,
mi holdas nyári éjeken felhevül?
Az iskolából tartok hazafelé,
a kabátomon lévő sárga csillagot
sokunk szégyenlené, de én nem teszem,
sőt inkább kitüntetésnek veszem.
Tizenkilenc angyal szállt fel az égbe,
Ezrek fájdalmától sötét délután -
A gonosz megfejthetetlen rébuszán
Töpreng és jajgat Amerika népe.
Kicsi kincsem nékünk!
Szív-repesve vártuk
boldog pillanatát,
hogy karunkba zárjunk!
Szél borzolja fürtös hajad,
Elindulsz az úton,
Kezedet lassan elengedem,
Mégis te leszel az egyetlenem.
A reggel még nyalábnyi fény,
de a függönyön áthatol.
Szememben pillog kis remény,
már ölelném is át vakon.
Egyszer talán
elmondom, mit érzek.
Egy nyári éjen
hozzád majd betérek.
Rám nevetett csoda napunk fénye,
Felizzott szunnyadó énem lénye.
Rácsodálkozott az új világra,
Hát ez kérem, nekem lett kitalálva.
Picinyke élet,
S megtölt egy nagy házat,
Megtanítja,
Mi az alázat,
Megtanít szeretni
Önzetlenül...
Fránya nyelv ez a német nyelv,
globális tébolyba kerget,
tudására törekszem, de
néhány szabály szembenevet.
Elvesztettem a szempárom,
Olyant, ki huncutul és kérőn,
Csodálva és néha könnyesen meredt volna rám.
Kit soha meg nem láttam, de vágytam rá.