Talpas kedvenc versei
Szétküldözött jelek
egy más világból,
homlokod holdja éjemet
betölti, s bennem világol.
Kivarrva ünnepibb az este.
A csend a vánkosom: hideg-hazug...
Kigyúl a cérnaég, piros-lob;
idő-viaszba dermed el szavunk.
Karácsony, hozz rám feledést,
jó orvos légy, ne bősz hentes,
mint fogászati kezelés,
rutinos, fájdalommentes
a Mikulás konzumidiótára
hajazó alteregói gyalog
járnak fenyők bajszára...
Hogy mondjam el, ne fecsegésnek hasson,
se szirupos ömlengésnek a te meg én,
hogy ez a mi nem véletlen-pardon -
farzsebembe kezed épp belefér.
Csak messziről figyelte őt, az ablakrésen át,
hogy elhaladt a ház előtt - de mindent megtalált
a lányban: itt van hát, ez ő, ki álma tárgya volt,
ki bent a széles hímező keret fölé hajolt...
Hiszen oly egyszerű
ez az agyonbonyolított idő,
s a legkisebben épp úgy elfér a minden,
ahogy a hiszek szavak is csak egy mosoly
a meg nem született pillanatnak,
mikor fejet hajt az eljövendő szépnek.
Hogyha fiam lesz, megtanítom
Képzelt ecsettel festeni:
Hogy kell nyerni az álmainkban,
És az életben veszteni,
Szivárványt kenni képzeletben
Arra a festményre, melyen
Színes lehet majd minden vágya,
Ha a valóság színtelen.
Fohászaim között volt bár áldás, átok,
nem lett foganatjuk, és ez érthető,
hisz egy hitetlenből jött a szó elő.
Suttogtam csak inkább; imát nem kiáltok,
hisz a fohászokhoz nem kell hangerő.
Őrködik ébren az este, falak közt nyugszik a fétis.
Szél irdalja az ázott utca keszegköpenyét is.