Tamandy kedvenc versei
Magyarok vagyunk,
Nekünk egy a nemzetünk.
Ha nem tartunk össze,
Mindörökre elveszünk.
Tán köd borult reám...?
- nem érzem ihlet dallamát,
nincs késztető, mi a szavakat felém hajtaná.
Olyan, akár viharváráskor... néma a csend,
égi csatornám megszűnt... Lehet, elfeledett?
Parányi porszem, mely vagyok,
töprengek gyakran az életen:
- Kapott kincseid, Teremtőm,
érdemlem vajon? - kérdezem.
Esett a hó... januári éjjel
fekete gyász fehéren érkezett.
Tudtam, hogy jön, itt volt az a vészjel.
"Így ért a hajnal", mondták részvéttel...
Egy pad ül velem
az erdő közepén,
deres fenyők vállán
hajol át a szél, földbe
gyökerezett élete része,
apró állatok menedéke.
Feltámadnak egyszer az iskolák
Feltámadnak egyszer az iskolák
egy napsütéses, csengős reggelen,
hallgatag termek nyitnak zongorát,
s lábak nyomán zendül az értelem.
Illata hogy száll a gőzölgő csészében,
tealeveleknek forrázatát érzem...
Egy nő, amikor már ötvenhét,
átússza hússzor a medencét,
vacsira beéri salival,
mellette két pici csalihal,
esténként tánc helyett futni jár,
pörög az élete, nem sivár.
szürke ég és fekete felhők;
a fény is sötét, de már a gyerek is felnő,
és még mindig nem tudod: merre az előre?
Esendő létünk időbe vetve, táncoltunk
fájó napok romjain, némán sírtunk
az elhagyottak bálján, s lám, mily kecses...
Elcsendesül télen az erdő,
némasága mozdulatlan.
Mirtuszok, jázmin-gyöngyök
csillognak gyönge cserjén,
dús bozóton,
faggyal jő a tél-menyegző.
Forrongó felhők alkonyi tánca,
fénylő madarak bús-boldog násza,
égi kavalkád festi az örvényt,
más menedék nincs, tudja a törvényt:
csak együtt, csak össze, már sose szét,
így cselezed ki a vércse szemét.
Lehetsz banya
Seprűnyélen -
Járhatsz földön
Szállhatsz égen