Vallejo kedvenc versei
Hé, te fiú mit tettél?
Engem hová kergettél?
Küldtél oda, hol madár se?
Tegyek pontot? Á! Talán ne?
- De hisz ott van, ott repül,
s lám, lám, miket hegedül! -
Már nem kell,
hogy menj előttem,
mert nem biztos, hogy követlek!
Morzsolod ujjaid közt perceit a szépnek,
s nem látod hogy múlik el lényegük,
kifakul szó, és töri a vágyat,
miközben lelkedbe marva...
Az utcára kilépve,
egy zúzó fényű reggelen,
a pacsirtákat elnyomva
ordítottak szemem felé,
a tavasz melegébe pólyázott,
újszülött faágacskák,
s a rügyek.
Az igazi keresztény,
vígan van keresztjén,
békét lel a szentségben,
hiszen most gyónt nem régen,
jól lakik az ostyával,
Kis lovam, ha csillag-szép szemedbe nézek,
látom benne hogy hullámoznak a rétek,
látom amint erdőket szelünk át könnyen,
látom a szemedben szél-fújta könnyem.
Kiknek szemére
rácsot vertek a sorskovácsok,
kikben verejtékujjaikat
bőrükön kinyomva
kapaszkodnak
a látomások,
kiknek mellében
vergődik, majd...
Az illatod átölelt.
Szavam szavadba szeretett.
Titkom szájon csókolta titkodat.
Szíveink pedig
egymást keresve
belerobbantak
a lehetetlenbe.
Anyád sírása rázta a fenyveseket.
Csonkanyelvű madarak kolompoltak az ágakon.
Fiatal, fürtös áldozati-fákat téptek az égnek a sasok.
Többszólamú zsoltárokat vonyítottak a farkasok,
melyre árvult ruháidba öltöztetett morfiumos tündérek
táncoltak eszüket vesztve.
Két gyermeket hordtam a szívem alatt,
egyik nyugodt, komoly maradt,
a másik négykézláb úgy futott,
a szélvész sem érte utol...
Hullámozva megmozdult most a plafon,
közelít felém,
szobám fala összehajolt a sarkon -
elzárva a fény.
nem csábít porcelán
ringatásod összetört
suta árnyékod vagyok
megcsúfolt héja-nász
míg ágyadban
illatom hagyom
hol lehetsz
görnyedő bábomba...
Úgy megszokta már e nép
a szolgaságot,
nem is akarja
lerázni a jármot!?